Állítólag bajban vannak a plázák, nincs elég vásárló. Van egy ötletünk, mivel lehet becsalogatni az embereket. A cseh Funbikes épp egy garázsba szervezett látványos fixis versenyt egy prágai több emeletes garázsban. Ha a kőbányai sörpincékben lehet jó versenyt rendezni, akkor a budapesti plázákban is lehetne, már csak valakinek meg kell rendezni. Egy nevezőről már most tudok!

Garage Race Praha 19.3.2011 by Funbikes from Funbikes on Vimeo.

A kerékpárversenyzők a testre feszülős ruhák után a borotvált lábukért kapják a legtöbb cinkelést. A borotválás mellett több érvet is fel szoktak sorolni, bár tudományos kutatás egyiket sem támasztotta 100%-ig alá. Íme az érvek és válaszok: 

1. Csökkenti a kerékpáros légellenállását

Az elmélet: az áramlástanilag optimalizált ruhák, aerovázak, ultrakönnyű, magasfelnis karbonkerekek korában hiba lenne elhanyagolni azt a minimális, de valós előnyt, amit a csupasz lábak jelentenek. Egy 1987-es tanulmány szerint (Chester Kyle) 0,6%-os előnyt jelent a borotvált láb, ami egy 40 km-esidőfutamon 37-esátlaggal nagyjából 5 másodpercet jelent.

A valóság: a valós előny attól függ, mennyire szőrös a lábad. Egy áramlástanilag optimalizált ruha amúgy is lenyomja a szőrt, így ahhoz képest minimális a nyereség, illetve nagyjából a kerékpárosok 99,9 százaléka ritkán kerül olyan helyzetbe, ahol ezen múlna bármi is.

2. Növeli a masszázs hatékonyságát és érzetét.

Az elmélet: a szőr meghúzása masszázs közben fáj. Nagyon.

A valóság: ez sok kerékpáros legfőbb indoka profi szinteken, többek között azért is, mert a szőrösebb lábhoz több olaj kell, és ezt nem mindenki szereti, ugyanakkor egyes masszőrök szerint ennek semmi jelentősége.

3. Sérülés esetén a sebek ellátása és gyógyulása egyszerűbb

Az elmélet: a versenyszerű kerékpározás közben oly gyakori horzsolásoknál könnyebb a sebet tisztítani, ha nem ragad a szőrbe mindenféle mocsok, és a gyógyulás is gyorsabb emiatt.

A valóság: ez elfogadható indok, hiszen tényleg könnyebb a seb kitisztítása, és a sebtapasz is jobban megtapad a csupasz bőrön. Ugyanakkor egy átlagos kerékpárosnál az ilyen sérülések elég ritkák, míg a borotválás idő és energiaigényes.

4. Jobban néz ki - és ettől  leszel gyorsabb

Az elmélet: egy szálkás izomzat minden kis mozdulata jobban látszik szőr nélkül, amitől erősebbnek és gyorsabbnak érzed magad

A valóság: a lélektani előny valóban meg van egy bizonyos izom definiáltság esetén, de egy hájas fehér comb szőr nélkül sem fog vizuálisan segíteni a gyorsaság elérésben.

5. A nők szeretik a borotvált lábú férfiakat.

Az elmélet: a nők gyakran vigyorognak a férfiak borotválkozása közben, de imádják a sima felületeket.

A valóság: ez bizony erősen partnerfüggő. Egyes szubkultúrákban elképzelhetetlen a szőrös férfitest, és bringázástól függetlenül még a szemöldöküket is kiszedik szinte. A bringásoknál ugyanakkor a kezdeti idegenkedést gyakran felváltja az elvárás a borotválkozás irányában a partner részéről. Aki eddig nem borotválta, jól gondolja meg, nehéz visszalépni utána!

6. Ha egyszer borotválod, utána erősebb lesz a szőr

Az elmélet: borotválkozás után szúrósnak, erősnek tűnik a szőr, és nem véletlen, hogy a tizenéves fiúk is korán, sűrűn borotvűlják az arcukat, hogy erősödjön a szakáll.

A valóság: hogy ez nettó baromság, a szőr erőssége genetikailag meghatározott, ezen a borotválás nem javít, de nem is ront. Ezt érdemes sokszor elismételni a női magazinok biológiából felmentett újságíróitól tanuló hölgy ismerősöknek is..

+1. A hagyomány

Az elmélet: a szőr eldobása jelzi, hogy elkötelezted magad a kerékpárversenyzés mellett, és ezt többé nem akarod eltitkolni.

A valóság: a hagyomány miatt kezdik el a legtöbben a borotválást, ha kerékpárversenyző vagy, akkor csinálod. Az igazi kerékpárosok borotválkoznak. (Nekem még nem egyértelmű az elköteleződésem ezek szerint.)

Rekord létszámú induló volt a Tour de Pelso futamain, megúsztuk a viharokat, a nagy bukásokat, csak egy defekten múlott, hogy jövőre a Balaton Maraton helyett az igazi versenyt válasszam. 

A Tour de Pelso/Balaton Maraton hagyományosan a legnagyobb létszámú magyar országúti rendezvény, ugyanakkor sokaknak az év legnehezebb vagy egyetlen versenye is. Edzőtársammal felkészülési versenynek számoltuk az augusztusi Transz Hungária Maratonra, ami 4 napos, napi sok órás erőfeszítés. A Balaton Maraton pont ugyanezt tudja, csak éppen egy napig, 5,5-9 óra között, felkészültségtől függően. 

Mivel az idén a versenyt teljesen szétválasztották a túrától, kis bizalmatlansággal, de az utóbbit választottuk. A lószolós, rángatós, nagy sebességű Tour de Pelso, ahol a hazai élmezőny és amatőr kupa versenyzői indulnak, sokkal izgalmasabb a dinamikája miatt, de azt a tempót a sokkal rövidebb versenyeken sem bírjuk. A 20 perccel később induló Maratonon viszont nincsenek csapatérdekek, nincs állandó tempóváltás, csak néhány tucat erős ember, és néhány száz elszánt hobbi sportoló, aki a lehető legjobban szeretne menni ezen a napon. Mi magunkat a két csapat közé soroljuk, így az elvárás magunkkal szemben az élmezőnnyel érkezés volt, amennyiben nem pukkanunk ki korábban. 

A tekerés jól indult, mivel a melegítést elnagyoltuk (gyakorlatlag odagurultunk a célhoz), így jól esett a több kilométeres valódi lassúrajt. A hatalmas, több száz fős mezőnyben érdemes volt elöl helyezkedni, hiszen sokan nem járnak rendszeresen versenyre, így a tömegben nehezebben mozognak, erőset és hirtelen fékeznek, egy kulacs elővétele is méteres kacsázásokat eredményez. Az igaz ugyan, hogy kb az elejétől 30 méterrel már tökéletes szélcsend van, ellenben nagy a bukás veszély, és az állandó fék-fék-fék miatt sokat kell hirtelen gyorsítani. Ennek megfelelően igyekeztünk is az első 30-50 ember között maradni, annak ellenére, hogy itt még nagyobb szél éri az embert, sokkal kiszámíthatóbb a tempó, és nincsenek hirtelen iramváltások. 

Az első két órában bőven negyven feletti átlaggal haladtunk, kényelmes tempóban léptük át a déli part minimális domborzatán. Az első nagyobb széthúzódás a balatonberényi parton volt, ott kicsit növelve a tempót elsőként értem fel, hátha így megindul egy kisebb társaság, amihez csatlakozhatunk. A létszám annyiban volt lényeges, hogy a tavalyi hibát el tudjuk kerülni, amikor megálltunk frissíteni, és ezzel végleg leszakadtunk. A berényi körforgalomban ugyanis egy motoros cimboránk várt minket, felszerelve üdítőkkel. Az instrukcióknak megfelelően, tisztes távolságból csatlakozott a záró motorosokhoz, és követett minket. A szentgyörgyi "részhajrát" idén is a pécsi barátom "nyerte", súlyfölényét és fizikai erejét teljesen kihasználva, elhúzott a vékonyabb versenyzőktől. 

Az első frissítőt az út bal szélén, elől közelítettük meg, amint várható volt, nagy kavarodás volt már itt is a kiállók és továbbhaladók között. Innentől már erősebb szél is fújt, ami tovább rostálta az addig elképesztően nagy mezőnyt. Motoros kisérőnk közben kihasználva Keszthely adottságait, a belvárosban elénk került, és néhány kilométerrel később az út szélén várt minket, kulacsokkal a kezében. Érdekes kérdés, hogy ez mennyiben megengedett, hiszen sokakat frissítettek az út széléről, a hivatalos pontok egyszerűen nem bírják kiszolgálni a hirtelen beérkező százas tömegeket időben (tisztában vagyunk vele, hogy túra, nem verseny, de mégis szerettünk volna az első grupettóval haladni, hiszen az nyújtotta a legideálisabb tempót). 

A következő falvakban a meleg és az ellenszél egyre szedte áldozatait, és fogyatkozott a mezőny, ami még így is óriási volt. Motoros frissítőnk óvatosan meg-meg előzött minket, és ahol biztonságosan tudott, fel is adogatta a kulacsokat. Ez a rekkenő hőségben nagyobb kellett, elképesztő vízvesztesége volt mindenkinek. Távolabbi ismerősöket mi is kisegítettük egy-egy korttyal, pont egy ilyen alkalommal következett be az, amitől leginkább tartottam - a lemaradás. Ha mindez végelgyengülés miatt jön el, akkor nincs rossz érzés, ennyi volt, majd jövőre jobb lesz. Nekem azonban a levegő okozta vesztem, ami a gumiból távozott el nagy sietséggel, szerencsére középen voltam egy járdasziget előtt, így még balesetet sem okozott a váratlan lassulásom. Feltettem a kezem - megadom magam a sorsnak - és persze hogy ne verjenek telibe, így lett öröm az ürömben, hogy a minket éppen követő motoros cimbora is észrevett időben. Gyors megállás, kerék ki, belső elő, pumpa - hol a pumpa? Sehol. Elhagytam? Mindenre gondoló barátom már varázsolta is elő a mini teszkós pumpát a motorból, amit rövid szereléssel szingós pumpává alakítottunk. Fújtam amíg bírtam, aztán kértem segítséget, így nagy nehezen néhány bárt beletuszkoltunk a belsőbe, és eközben azt is láttam, hogy a csapattárs is előkerült, pár perccel a mezőny után egy kisebb grupettóban. 

Még feltöltöttem a kulacsokat, magamhoz vettem pár szelet kaját, és a láthatáron pár pillanattal korábban eltűnt kiscsoport után igyekeztem. A több perces defektszerelős szünet felturbózott, így elég komoly tempót sikerült kifacsarni magamból, a csapatot pár kilométeren belül utolértem. Ekkor kiderült, hogy a harmadik frissítőnél volt egy bukás, és ott szakadt le a sok ember, nem azért mert frissíteni álltak meg. Egy újabb érv, hogy elől kell menni, ameddig csak az izmok fel nem adják a harcot. A mezőny üldözésében megfáradt grupetto élére álltam, és próbáltam nyugodt 30-35 között tolni az ellenszélben, hogy ne szakadjunk szét, de haladjunk is. Az utolsó frissítőnél szinte mindenki kiszállt, egy hölgy versenyző maradt velünk, így haladtunk az akarattyai part felé. Őt egy kis müzlivel segítettük ki, míg a pajtásomat izóval erősítettem, bár a gyomrának nem tett jó az akkor először használt italfajta (ez volt készen, ezt választottuk verseny előtt egy nappal). 

Akarattya lábánál találkoztunk utoljára a motoros cimborával, aki az összes maradék italkészletünk szétosztotta a rászorulók között, mivel korábban jeleztük, hogy mi már megleszünk - ebben volt egy kis tévedés részünkről... Pár perces beszélgetés után a csapattárs után eredtem, aki eléhezve, használhatatlan emésztéssel darálta az emelkedőt. Innen már csak egy cél lehetett - lehetőleg beérni hat óra alatt, hogy végre neki is meglegyen ez a cél a tavalyi mentőzés után. Az idő eléggé ki volt számolva, ahogy az ereje is, így komótosan, de mégis tartva a ritmust gyűrtük le a dombokat, és nem törődve a minket kielőző bringásokkal, saját tempót tartva haladtunk a cél felé. A hat órás terv így bőven meg lett, de az egyéni célomat, azaz az első csapattal érkezést nem tudtam teljesíteni. A defekt után csatlakozhattam volna egy gyorsabb trióhoz vagy pároshoz, de nekem már az sem adott volna igazi örömet, míg a csapattárssal érkezés célidőn belül - látva az ő küzdelmét az eléhezéssel és kimerültséggel - teljes kárpótlást nyújtott, és motivációt, hogy jövőre nekem is sikerüljön, ha kell, vason gurulva. Az viszont biztos, hogy az edzésen kívül az esemény előtt egy héttel új külső-belsőt kap a bringa, ha lehet defektmentes verzióban. 

A túrát egyébként 5:18-al teljesítette az eleje, ami nagyon szép teljesítmény az amatőr mezőnytől, pécsi kollégánk pár perccelu tánuk ért be, az akarattyai frissítésnél maradt le látótávolságba a mezőnytől, de még mi is az első százban voltunk, végülis a körülményekhez képest nem annyira vészes. Sajnos a cél után sok erő maradt bennem, így egy gavalléros gyorsítással eltörtem a kormányom is, így meg van a heti programom a bringaszerelés terén... Jövőre újra a Maratonra nevezek, egész addig, amíg az első mezőnnyel be nem érek, és utána jöhet a nagy falat, a Tour de Pelso. Talán már 2013-ban! 

Eredménylisták és célfotók. 

Beszámoló a Tour de Pelsóról 

Képek a résztvevőkről

A hétvégén már írtam a Giro szörnyeiről, amiktől megriadva több sprinter azonnal feladta a versenyt, míg a többiek rettegve várták, hogy vajon ki hogyan fogja túlélni a napi több ezer méter szintkülönbséget és 6-8 órás tekeréseket. A három hétvégi hegyi szakaszból kettő Budapest vonzáskörzetében, hat órányi autózásra ért véget, ezért már tavasszal eldöntöttük edzőtársammal, hogy ott a helyünk.

Két éve már volt egy éppen csak sikeres GrossGlockner mászásunk, akkor a meleg és az edzetlenség miatt vért izzadtunk a 2504 méteren található Hochtor alagútig, így ideje volt a legnagyobb tisztelet mellett visszavágni ennek a hegynek is, ha már arrafelé jártunk. A Giro két érintett befutóját logisztikai okokból fordítva közelítettük meg, azaz amíg a mezőny a Glocknert támadta, mi a Zoncolánon szenvedtünk, másnap pedig mi mentünk az osztrákokhoz, a mezőny pedig a Zoncolanra. 

Péntek reggel ötkor találkoztunk a BAH csomóponton, és vágtunk neki az első autózásnak. Nagyjából 11-dél között értünk az olasz szörnyeteg, azaz a Zoncolan lábához. Az utat nehéz lett volna eltéveszteni, hiszen minden rózsaszínben, a verseny hivatalos színében pompázott, az utak tele voltak bringásokkal, rendőrökkel, árusokkal. Ovaroban parkoltunk le, onnan 10 kilométer a csúcs. Elsőre nem hangzik komoly kihívásnak, 10 kilométert talán még öreganyám is le tudna tekerni, gondolhatja a kedves olvasó, de ez esetben nem így van. A faluból kivezető út is már 10 %-os, de csak nagyjából másfél kilométer után értünk el a Pokol Kapujáig, ahol minden megváltozik. Innentől 20%-os és még meredekebb falakkal találja szembe magát az ember, ezek nagyjából a meredekebb budai utcák szintje, csak kilométereken keresztül. 

Hamar kiderült, hogy edzőtársam elképzelése a montival csak középső tányér használatáról tévesnek bizonyult, az első komolyabb emelkedő után csattogtak a láncok, és máris 22/30 környéki áttétellel pörgetett felfelé, nagyjából a mellettünk 34/28 környéki áttételekkel szenvedő, halszálkáző országútisok tempójában. Nekem ez a sebesség okozott elsőre nehézséget, hiszen 30/34-es áttétellel nem tudtam elég lassan menni egyenesen, hamarosan a halszálkát kóstolgattam én is, hogy ne essen vészesen a fordulat, és ne szakadjunk el egymástól. 

Próbáltam fotózni is a meredekséget, de egyik kép sem adja vissza azt, amit ott éreztünk. Igazából nem a 20-22% a sok, hiszen abba bele-bele lehet futni itthon is, hanem hogy ez folyamatosan tart, és a pihenő szakaszok is 10% körüliek. Az árnyas erdőben azért szorgalmasan haladtunk előre, mivel volt egy pici erőtartalékom a könnyebb CX bringa miatt, ezért próbálgattam, hogy milyen érzés ilyen emelkedőn ritmust váltani, és megpróbálni ellépni - nos rettenetes, azonnal ég az izom, különösen, ha már másfél órája egyenletesen pumpálja az ember a pedált. Közel két óráig tartott, mire felértünk, viszonyításképpen a Giró eleje ugyanezt a távot harminc kevés perc alatt tette meg másnap. 

A meredek emelkedő lejtőként is kihívást jelentett a satnya CX fékeknek, gyakorlatilag végig húzni kellett, volt is hőmérséklete a felninek, de az edzőtársam tárcsafékje is szép színes lett a lejtő aljára. Gyors összepakolás után a mezőny után eredtünk, de sajnos csak egy út vezetett át a Glocknerre, és ők előttünk voltak már, így a határ osztrák oldalán elfoglaltuk a szállást, és tv-n néztük meg a befutót.

Másnap reggel hatkor kelés és gyors reggeli után, fél nyolckor már a Glockner lábánál szereltük a bringákat. Az előző napi mászás szerencsére nem hagyott komoly nyomot az izmokban, így lazán pörgettünk felfelé a rövid áttételekkel a 8-10%-os emelkedőn. Egyértelművé vált, hogy minden nehézség csak viszonyítás kérdése. Két éve a Pilis után a Glockner horrornak tűnt, most a Zoncolan után egy kellemes, kihívásokat nem nélkülöző, de mégis teljesíthető útnak. A meredek részek 15% körüliek, az előző nap sokszor ennyi volt a pihenő két komoly fal között. A 2504 méterre így viszonylag hamar felértünk, intéztünk pár fotót a hófalak között, és persze végig, mert reggel elképesztően szép a táj a felhők által megszórt fénnyel, sajnos nem sikerült ezt a mobillal megörökíteni.

A Glockner után a Crostis hágót néztük ki a Giró megtekintésére, így rohantunk oda autóval Ovaro mellé, az emelkedő lábához. Itt ismét bringával fel a felső faluig, ahol közölték velünk, hogy a hágót eltörölték, de a faluhoz jön a mezőny kb másfél óra múlva. Mivel még úgy éreztem, hogy teli vagyok energiával, kihasználva az időt elindultam felfelé, amíg lehet, hogy jól szétcsapjam magam, mivel eddig végig spóroltunk az erővel. Nagyjából 6 kilométert mentem felfelé a tizenkevés százalékos emelkedőn, olyan tempóval, amit akkor bírtam, de mégsem jutottam fel a Crostis hágó tetejére, elfogyott az időm és az erőm is. Lassabban fel tudtam volna menni, de akkor a mezőnyt hagytam volna ki, annyit meg nem ért az egész. Mire leértem a faluba, már bontották a kordonokat, mivel az akkori értesülések szerint odáig sem jött fel a mezőny. Szerencsére a Zoncolan befutója nem volt messze, így bringával gyorsan áttekertünk Ovaróba, és az út teljes lezárása előtt, a Pokol Kapujánál vártuk meg a mezőnyt. 

Először motorosok jöttek. Egyesével, párokban, kisebb csoportokban, mintha legalábbis motoros felvonulás lenne. Néhány rendezői autó is elszáguldott, majd kb. 20 motoros érkezett lépésben, köztük 3 kerékpáros szívta a kipufogógázokat, láthatóan elfáradva vágtak neki az előttük álló mindössze 9 kilométernek. Mögöttük érzésre pár perc szünet volt, amíg fotósok, rendezők száguldottak el motorral, majd érkezett a mezőny valódi eleje a későbbi győztesekkel. Itt is rengeteg motor, elől két Liquigas-os kerékpáros, azaz Nibali és a felvezetője, szorosan mögötte egy Saxo bankos segítő és Contador, és persze az összetett többi fontos versenyzője. Ők már viszonylag tempósan mentek, bár elsőre nagyobb sebességre számítottunk (persze elfeledve, hogy már ott is 5-10% között emelkedik az út.). 

Utánuk rengeteg motoros, vállon szállítva a kerékpárt, és a mezőny szétszóródott tagjai. Feltűnően széles tartományú montiracsnik feszültek a néhány nevetgélő, beszélgető, vagy utolsó erejével a túlélésért küzdő versenyző bringáján. Érdekes volt látni, hogy mennyire emberből vannak ők is, és ezen az igen magas szinten is mennyire megviseli a versenyzőket az egymást követő emelkedők sora. Mire az utolsó versenyző is elment előttünk, a mellettünk levő sörsátorban az ordibáló olaszok Nibalinak szurkoltak, aki éppen összeszedte magát. A befutóról nem akartunk lemaradni, így a közelgő eső ellenére mi is odafurakodtunk a sátor széléhez, végighallgattuk a hörgést, ami Contadort kísérte, és az ujjongást, ami Nibali akcióinak szólt.

Végül a spanyol volt megint az erősebb, befutóját néma csend fogadta, míg Nibalit megtapsolták. Ekkor már lent is esett az eső (a befutót is kb. az első öt versenyző úszta meg szárazon), mintha minden vízvezeték eltört volna, így végül sikerült teljesen szétáznunk az autóig, és persze vizes bringákat pakolni az utastérbe. Innen már nem is volt más dolgunk, mint hazajönni, ami éjfél előtt kicsivel sikerült is. Feszes program volt így nagyjából 43 órára, de az idei év eddigi legjobb hétvégéje, beleértve a levezetésnek szánt 3 órás vasárnapi tekerést is a Csepel-szigeten, ami után már azt sem tudtam, hogy melyik irányba kell forgatni a pedált, annyira elfogyott az energiám (persze víz és kaja nélkül indultam el a levezetőnek szánt csavargásra). De így lett ez jó, hétfő estére már csak az emlékek maradtak, az izomláz is elmúlt. Reméljük jövőre is jár errefelé a Giro és mi is ki tudunk menni - még több magyar társaságában!

Tegnap azzal zártam, hogy a sprinterek hamarosan eltűnnek a mezőnyből, és ennek az oka nem más, mint a domborzat. A tegnapi utolsó sík szakasz után jönnek az igazi hegyek, ahol a gyorslábú legényeknek nem sok keresnivalója van, ha nem adják fel önként, akkor legtöbben az időtúllépés miatt távoznak majd.

Hogy pontosan miről is van szó, íme három adat: 1417, 10,1, 18. És még három: 1200, 11,9, 22. Az első szám a szintkülönbség, a második az átlagos meredekség, a harmadik pedig a legmeredekebb szakasz átlaga - azaz szombaton 2 Pilis és egy Mátra nehézségű emelkedő után két ilyen hegy vár a mezőnyre. Viszonyításképpen a magyarok körében népszerű Grossglockner (Kasereck) szakasza mindössze 863 méter szint, átlagos 6,3% emelkedővel és 14%-os maximummal. Sok sprinter és vízhordó már itt el fog vérezni, ha a nagyok nagyon megtekerik az elejét.

A bejegyzés megjelenésekor mi már valószínűleg Ausztriában leszünk, hajnali fél ötös indulással, és a mezőnyhöz képest fordított sorrendben mászunk, pénteken a Zoncolánt, majd délután nagy rohanás a GrossGlockneres szakaszra kocsival, szombaton fordítva, reggel Gross mászás, majd Zoncolan befutó, este haza. A Grosson már voltunk két éve, akkor a reggeli utazás után elég durvának tűnt, de azóta erősödtünk, így azzal kapcsolatban nincs félelmünk.

Egészen más a Zoncolan. Az 1200méter szintkülönbség nem is lenne olyan vészes, ennél több volt a Hegyek Pokla, na de az 120 és nem tizenkét kilométer alatt! A 11,9%-os átlagmeredekség nagyjából a Kékestető felé vezető út meredekebb szakaszait hozza, a 20-22%-hoz már a meredekebb budai kis utcák között kell keresnünk hasonlóságot, de egyik sem megy kilométereken keresztül felfelé. A Zoncolan a profi kerékpársport egyik legdurvább emelkedője, idén negyedszer kerül be a Giro útvonalába, tavaly itt dőlt el a Giro, Basso nem csak a szakaszt nyerte meg aznap, hanem az összetett versenyben is véglegesen élre állt.

Az idei évben kicsit korábban kerül sor erre a hegyre, és a három magyar igazság jegyében vasárnap is három elsőkategóriás hegy vár a bringásokra, köztük a Passo Giau, azaz Cima Coppi. Ezt már remélhetőleg a fotelből nézem otthon, izomláz nélkül, az utóbbira azonban elég kicsi esély van. Gyakorlatilag innentől kezdve nem is lesz sík szakasz, szinte mindig hegyre mennek, 1700-2100 méter magas, 8-10 százalékos első kategóriás hegyek váltakoznak naponta, csak az utolsó időfutamon marad el a gravitáció legyőzésének mámora, de az még messze van, egy teljes hét múlva.

A Zoncolánra visszatérve, a korábbi Contadoros cikkben már láthattunk róla egy videót, érdemes újra megnézni az edzésen használt áttéleket. Ez bizony nem a klasszikus 39/21, hanem 34/32, és a versenyen is 34/28-al mennek legtöbben. Megszokott ez nekünk, hiszen 34/27 elég elterjedt áttétel a hegyekben közlekedőknek, na de mi, földi halandók ezzel 10-12%-ra megyünk, nem 22-re. Az előzetes tervtől eltérően ide a CX bringával megyek, ami ugyan majd 12 kg, ellenben elől 30-as a kistányér, és hátul a 34-es monti racsni virít, miután hosszas gondolkodás után felraktam, kihagyva az országúti 27-es sort, mint opciót. Ha valamilyen okból hétfőtől nem lenne frissítés, akkor nem sikerült feljutni, de legalább tudjátok, merre kell keresni minket az árokban pihegve..