Az elmúlt hónapokban többször is szó esett a legfelsőbb szinteken is a hazai pályakerékpározás sorsáról. Volt szó fedett fapálya építéséről, nemrégiben a kerékpározásért felelős megbízott is új kerékpárpályáról beszélt, ugyanakkor a Millenáris elbontása, és helyette bevásárlóközpont / szálloda / focipálya építéséről is esett szó. 

Összeségében érdekes kérdés: miért készüljön Budapesten egy drága, fedett, világszínvonalú pálya, amikor üres a sportkassza (valóban az?), és alig néhány versenyző indul egy bajnokságon, ráadásul többségük bizonyos szempontból amatőr, hiszen nem a pályakerékpár a fő szakága. Nézzük a jó oldalát: Szalontay Sándor folyamatosan döntögeti a saját országos csúcsait, és azért nincs egyedül az edzéseken. Ugyanakkor egy ilyen pályánák, mint minden sportlétesítménynél, nagyon sokat számít a kihasználtság, és érdemes tudni, hogy a bécsi pályánál, ahol sokkal több versenyző és verseny van, ez olyan probléma, ami miatt a lebontását fontolgatják. 

Mi lehet a megoldás? A tömeg, a hétköznapi kerékpárosok, azaz mi. Fórumokon mindig felmerül a téli edzés kérdése, és többen vagyunk, akik fizetnénk is azért, hogy görgő, vagy fagyos csúszkálás helyett egy fedett pályán edzünk, kerékpározzunk, természetesen az élversenyzők edzésidején kívül. Nézzük sorjában, miért is lenne nekünk hasznos a pályaedzés:

1. Hajtástechnika fejlesztése: egy fixhajtású kerékpár kontrollált környezetben, azaz pályán, fék nélkül, ideális eszköz (különösen egy szakavatott edző segítségével) a megfelelő hajtástechnika kialakítására, ezalatt elsősorban a körkörös hajtást értve

2. Erő, állóképesség fejlesztés: Az edzésprogramok télen könnyebben elvégezhetőek egy pályán, mint kint az esőben, hóban, nincs piroslámpa, forgalom, útakadály. Megfelelő hozzáállás esetén ez nem csak a kerékpárosoknak jó, hanem a pálya kihasználtsága is drasztikusan javul, illetve az edzők is több lehetőséghez jutnak szakmai tudásuk átadására. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy pályán a fixhajtás miatt mennyivel intenzívebben igénybe vannak véve az izmok, hiszen itt nincs lazsálás, gurulás, sőt a fékezést is lábizomból kell megoldani. 

3. Sebességkontroll megszerzése: A pályán a már említett fix hajtás miatt sokkal nehezebb a sebességet megszerezni, megőrizni és persze elveszíteni is, hiszen se váltó, se hajtás, se gurulás nincsen. Az országúton sokszor észre sem vesszük, mennyivel megyünk, a pályán hamar ráeszmélünk a sebesség viszonylagosságára.

4. Nagyobb figyelem a közlekedésben: ha nincsenek autók, akkor zaj sincs, ami jelezné, hogy a tervezett irányváltásunk kivitelezhető-e? A versenypályán mindig hátra kell nézni irányváltás előtt, és ez hamar olyan szokássá válik, amit utána az utcán sem felejt el senki.

5. A pályakerékpározás jó! Egy fixis bringa, amivel a pálya alsó részén már lehet edzeni, nem drágább, mint egy bármilyen télibringa, és megfelelő menedzseléssel a pályabérletnek sem szabadna többnek lennie, mint egy jobb uszodajegy vagy a benzinköltség a Pilis lábáig, azaz 1-2000 ft között szerintem százasával lennének ügyfelek egy fedett, minimálisan fűtött fapályán, ami igazolhatóvá tenné a létét egy újabb futballstadion megépítésének rovására is... Reménykedjünk, hogy az új kormánybiztos komolyan gondolta, hogy ezeket ki is járja az ország vezetőinél!

Hazánk egyetlen működő kerékpáros pályája, a Millenáris szomorú állapotban van. Pedig fekvése nem rossz, a Városliget mellett könnyen megközelíthető, mostanában már a bringás sajtóban is jelennek meg rendszeresen hírek az edzőversenyekről, valahogy azonban sosincs kint tömeg. Tömeg? Az is ritka, ha a közvetlen hozzátartozókon kívül bárki felbukkan a pálya szélén. 

Persze erről nem a Milli tehet. Pályája ugyan töredezett, a nézőtért gaz növi be, és támogatás hiányában a versenyzők száma is minimális, de az olyan új tehetségek, mint Szalontai Sprinter Sándor képesek látványt varázsolni a pályára, legalábbis amíg a lehetőségeik engedik. A 110 éves, szinte folyamatosan üzemelő létesítmény egyébként nagyon addiktív, alig pár kört mentem a teknőben, és máris megfogalmazódott a rendszeresebb pályakerékpározás iránti vágy, még ha ezt 35 évesen elkezdve csak tömegsport szinten lehet űzni. A gond az, hogy tömegsport meg nincs mögötte, úgyhogy ezen az elképzelésen még fejleszteni kell. Mindenesetre látványt lehet pályán csinálni, erre példa az angolok sportélete (az olimpiára a pályakerékpáros jegyek fogytak el szinte a leghamarabb), és az alábbi videó is:

Velodrome from Nick Turpin on Vimeo.

Múlt hét pénteken egy kerékpáros okítás keretében eljutottam a Millenárisra, ahol életemben először fix hajtású, azaz fixi kerékpárral közlekedtem. Rendszeres olvasóim előtt nem titok, hogy az egyszerű kerékpárok esztétikailag mindig is vonzottak, de saját magamnak inkább csak váltós bringákat veszek, ha lehet legalább 20 sebességgel. Könnyen változhat ez. 

A pálya egyébként szakadt, törött lelátóval és betonnal, az egész helyben van valami Csernobilra emlékeztető lepukkantság - sajnos ez jutott nekünk, bár a javulás reményét jól jelzi, hogy a közeli bécsi fapálya is kihasználatlansággal küzd, pedig ott kicsit más a bringás élet és a pénztárca vastagsága. Visszatérve a Millire, és az ezeréves sólymokra, amiket kipróbálásra kaptunk, az egész élményt még mindig emésztem. Furcsa ez, hiszen mindenféle karbon bringákhoz szokva, legkevésbé sem vártam, hogy az év egyik legnagyobb bringázása egy alig pár kilométernyi tekerés lesz egy 412 méteres betonteknőben, egy vasvázas bringával. Még kevésbé gondoltam volna, hogy az országúton normálisnak ható áttétel a pályán sok lesz számomra: egyszerűen nem is tudtam felpörögni annyira, hogy sebességélményem legyen. Ellenben felkapaszkodni a falra, és onnan legurulni - az érzés nehezen megfizethető. Van valami szürreális abban, ahogy a gumi tapad a meredek betonfalon, és nem esik le az ember, és azt hiszem ez még elkísér egy darabig. Az idei évben már valószínűleg nem, de alapos felkészülés, és egy megfelelő pályagép beszerzése után, már látom, mi lesz a jövő évi cél. Egy fixi. Pályára. És persze egy utcára. Mondjuk egy ilyen: Bianchi Pista Sei Giorno, 2012-es modell, alu vázzal, karbon villával, és persze egy sebességgel és egy fékkel. 

Egyelőre még nem vagyok felkészülve a fixen hajtásra, de ami késik nem múlik. Végülis az első "komoly" országútim, egy acélvázas Peugeot Ventoux, egy  pincében várja az újjáélesztést, lehet, hogy az egysebességessé alakítás nyárra ideális lenne, míg télen szaladhatna sok sebességgel és sárvédővel alapozó bringaként. De igazából mégis egy ilyen Bianchi kéne, ha más nem dísznek a lakásba...