Kihasználva az utolsó havazást a tavasz beköszönte előtt, a Rákos-patak partján próbáltam ki az új bringámat, a 29-es rombolót. A Rákos-patak külső szakasza, nem messze az Örstől indulva egészen az M0-ás hídig, ideális edzőterep, ha rövid, forgalommentes gurulásra vágyok.Otthonról normális időjárásban 1:30-1:45 perces a kör, az új bringával ez közel 3 órásra sikeredett a hóhelyzetnek és a reggeli eléhezésnek köszönhetően.

Hóátfuvás, kérjük ne hagyja el a járművét!

A Rákos-patak valaha gazdag élővilággal rendelkezett, nem meglepő módon, rákok is éltek benne. Ma már egy betonteknőben hömpölygő vízfolyam csupán, korábbi élővilágának töredéke sem található meg környékén. Bár partján szinte mindig lehet látni kacsákat, időnként rókát vagy őzet is, azért alapvetően nem a természetbúvárok kedvenc helye. Öröm az ürömben, hogy a szabályozott vízfolyás partján viszont lehet kerékpározni és futni is, némi természethez hasonló környezet a város határain belül.

Jégcsapok a vasúti híd alján

Kerékpárral többféle terepen lehet itt edzeni, van ahol széles, kivilágított, aszfaltozott kerékpárút van, máshol egy vagy kétnyomon futó földút, a legnagyobb szakaszokon azonban még ösvény sem nagyon van, csak a tehenek által rövidre rágott fű. Ennek megfelelően ciklokrosszal kimondottan izzadós, kemény edzést lehet itt végezni, 26-os montival hasonlóan küzdeni kell a buckákkal, az össztelósokkal kicsit kényelmesebb. Kiváncsi voltam, hogy a 29-es monti tényleg jobb a füves-göröngyös terepen, ezért első utan ide vezetett a Meridával.

Nagy kerék a hó ellen

Az ünnepi hóesés eredménye határozta meg az út nagy részét, a göröngyök legyőzése helyett 5-20 cm-es hóban kellett haladni, szinte a legrövidebb áttétellel néhol, síkon pár km/h-s tempóval. A nagyobb kerék már itt is előnyt jelentett, az aszfalton kicsit rövidnek tűnő bringa könnyen irányíthatónak bizonyult. Vásárláskor nagy dilemma volt, hogy a 185cm-es magasságomhoz 19 vagy 21 collos vázat válasszak-e, de mivel ez terepbringa, nagy kerekekkel, így a kisebb mellett döntöttem. A nyeregcsövet teljesen kihúzva még pont kényelmes a tekerés, viszont a pár centiméterrel rövidebb váznak köszönhetően a fordulékonyság sem áll messze a 26-osoktól.

A kék szín elsőre nem tetszett, de a matt fényezéssel állat

A rövid hómentes szakaszokon kiderült, hogy kicsit sok a 3 bar nyomás a gumikban, így engedtem belőle, a bringa komfortja elkezdte közelíteni a korábbi össztelósom szintjét, aminek a helyére lépett a 29er. A kerékméret változott, a felszereltség alig: a Shimano XT szett bevált már korábban, a Merida Big Nine Carbon XT-M legtöbb alkatrésze is az, leszámítva a fékeket, ami SLX. A 29-es egy kilóval nehezebb, mint a korábbi Trek Top Fuel 9.8-asom, ami részben a méretnek köszönhető, részben a Merida Pro alumínium kiegészítők is nehezebbek, mint a Bontrager karbon alkatrészei, de a két kerékpár ára sem egy kategória, még listaáron is nagyjából feleannyiba kerül a Merida. És hogy fél kerékpár-e? Nem igazán. A Top Fuel kicsivel kényelmesebb volt a hátsó rugózás miatt, de nagyobb a küönbség a haladásban és hajtáshatékonyságban a 29-es javára.

Merida Pro kormány és kiegészítők - az árkategóriában ez a megszokott szint, van dupla ennyiért teljesen karbon bringa is a Meridától.

Tavaly egy jó barátomnak köszönhetően kipróbálhattam az alu merevfarú, alu össztelós és karbon merevfarú 29-eseket is, és arra jutottam, hogy az alu merevfarúhoz már egy kicsit kényelmes vagyok, gyors, de rázós. Az alu össztelós 29-es mintha varázsszőnyeg lenne lefelé, de felfele túl nehéznek bizonyult. A karbon 29-essel alig voltam lassabb lefelé menet, nem vagyok egy downhill menő, hogy a két bringa tudásának különbségét ki tudjam használni, felfelé viszont mindig a legkönnyebb, legmerevebb bringa az előnyös. Ha belefér a keretbe, akkor 180cm feletti bringásoknak a karbon 29-est javaslom, alacsonyabbaknak a 27.5-ösök nyújtanak alternatívát.

A váz csak 19"-es, így pont jó. A kormány alól még ki kell venni a turista hézagolókat.

Egy karbon bringa soha nem olcsó, érdemes belépni egy egyesületbe már csak ezért is, a támogatók több-kevesebb kedvezményt nyújtanak az egyesületi tagoknak, én a Merida KTC tagjaként nem csak Buruczki Szilárd többszörös magyar bajnok csapattársa lehet, hanem az Örs vezér téri Big Bike kerékpárboltban kedvezményt kapunk sok mindenre, többek között a Merida bringákra is.

Az utolsó, dermesztő hidegben rendezett budapesti Supercross futamon merült fel egy tavaszi edzőtábor ötlete Eisenkrammer Karcsival, sokszoros bajnok kerékpárossal, a Mátra Maraton szervezőjével, valami meleg, napos helyen. Költségtakarékossági okokból elvetettük a mediterrán szigeteket, és egyéb egzotikus helyeket, és egy közeli hagyományos kerékpáros központ mellett kötöttünk ki, Horvátországban az isztriai Pula melletti Medulinban. Az utolsó pillanatban hirdettük meg a lehetőséget, így összesen 13 fővel indultunk útnak március 3-án, kellemes időben.

Kilátás a szállodából a medulini öbölre

Már odafelé is gyanús volt, hogy hófalak között megyünk a drága horvát autópályán, de teljes örömünkre hétfő reggel, a tábor első napján ragyogó mediterrán napsütés fogadott minket. Micsoda átverésnek bizonyult ez később.

Kerékpáros túraútvonalak Pula környékén

Hamar tisztázódott, hogy az országúti versenykerékpáros csapat a friss CX magyar bajnok, Buruczki Szilárd vezetésével nem fog tudni együtt menni a túrakerékpáros csapattal, így hamar két részre szakadtunk. Én országútit vittem, nem is volt kérdés, hogy velük megyek. A bolyunk tagja között gyakorlott mezőnyversenyző és több egyedül edző kerékpáros is volt, így első alkalommal nem néztünk ki nagyon rendezetten, több méteres helyek voltak közöttünk.
Az idő azonban remek volt, a szállodában tűrhető az ellátás, a sokszáz fős étteremben alig tucatnyian ültünk este az első nap izgalmai után. Tényleg, kívánni sem lehet jobbat, mint hullámzó domborzaton átvezető forgalommentes utak, kellemes táj, szimpatikus csapat, racsnik kattogása, kerekek susogása és napsütés.

A barbani szerpentin, másfél órányira a szállástól

Második nap már borult volt az ég, de egy hosszabb kör még így is belefért. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szárazon értünk haza. Szerdát elmosta az eső, és több száz futballista lepte el a szállodát. Erre nem számítottunk, és arra sem, hogy számukra az elfogyasztott alkoholnak és a tüdőből kieresztett éjszakai decibeleknek van sportértéke, ami az eső miatt borongós hangulaton nem javított sokat.

Kerékpár nem maradt szárazon

A hét hátralevő része azonban a pesszimista jelek ellenére meglepően jól sikerült, a csapat kezdett összeszokni, találtunk néhány izgalmas lejtőt, Szilárd egyenletes alapozó tempóval diktálta az ütemet, amit szerencsére nagyjából mindenki tartani tudott, leszámítva az emelkedők erőedzéseit, amik nekünk, földi halandóknak követhetetlenek voltak. Bár többször még el-el hittük, hogy nem is vagyunk olyan messze a versenyzőktől, azért az azonos tempónál 15-20 ütésnyi pulzuskülönbség az erőedzésnél hamar a maximális pulzust jelentette, és a gyors leszakadást - már annak, aki volt olyan naív, mint én is, és pár percig szeretett volna együtt edzeni a magyar bajnokkal.

Buruczki Szilárd - Merida KTC és a TVK-s triatlonversenyzők a csapatban

Az utolsó előtti nap, sajnos technikai hiba miatt vissza kellett fordulnom a szállásra, pedig csapatunk megduplázódott a TVK-s triatlonosokkal és néhány helyi sportolóval, így a hangulat és tempó minden eddiginél jobb volt. Bár kinézetre nem vettük fel a versenyt a helyben edzőtáborozó profi csapatokkal, hangulatban mindenképpen a nyomukban voltunk. Az utolsó estére már focista-mentes övezet lett a szálloda újra, nyugodtan tudtunk aludni, és akinek még volt kedve és kerékpárja, egy kellemes 3-4 órás tekeréssel búcsúzhatott Isztria csücskétől, ahová még visszatérünk. Ha nem esik az eső, és nem lesznek labdarúgók a szállodában...

*köszönöm a fotókat a résztvevőktől, és a remek hangulatot. Jövőre ugyanitt, eső nélkül!