Nem tartom magam igazi montis arcnak, de a maratonversenyeket kimondottan megszerettem az elmúlt évben. Tavaly egy össztelós 26-ossal éreztem rá a kényelmes haladás ízére, méretproblémák miatt azonban idén új bringára váltottam, a legolcsóbb 29-es karbon Meridára esett a választásom. A túrázós csavargások után rögtön két eléggé eltérő jellegű nemzetközi maratonon is sikerült vizsgáztatni a bringát.

Április végén Kolozsváron jártam a többszörös bajnok Buruczki Szilárddal, a Maratonul Fagetului, magyar Bükk Maratonon. A főszervező Kertész Levente igazán kitett magáért, szállással, nevezéssel várt minket, és mindig volt egy perce, hogy ügyes-bajos dolgainkban segítsen minket. A verseny 70 kilométer volt, kb 1800 méter szintkülönbséggel, dimbes-dombos terepen. Mivel a 30 és 70 kilométeres táv is egyszerre indult, az első emelkedőn sokan megelőztek, nem ismerve a pálya nehézségét, igyekeztem tartalékolni a későbbi dombokra.

A frissítés után szétvált a mezőny, innentől élvezhettem igazán az erdélyi tájat és falvakat, valamint a 29-es előnyeit a göröngyös, de gyors utakon. A Merida érdekessége, hogy a nyeregcső nagyon vékony, mindössze 27,2mm-es, ás látványosan mozog, főleg, hogy nekem a maximumig ki van húzva. Méretezésnél a 19-es és 21 collos váz közé estem pont, a kisebbet választottam, terepen könnyebben irányítható egy rövidebb bringa.

A kevéssé technikás pályán sok ellenfelet sikerült behozni az egyenletes tempóval, mindössze az utolsó, 30% feletti emelkedő előtt ment el egy idősebb versenyző mellettem, őt már nem értem utol a tolós szakaszon sem. Mármint nekünk tolós, Szilárd itt próbálta eldönteni Blazsó Marcival a kiegyensúlyozott küzdelmet, és nagytányéron tekert fel, pár tíz méter előnyt szerezve.
Marci azonban az össztelóssal az utolsó két kilométeren visszajött a lefelében, és sprintbefutó döntött a Meridás csapattársam javára. Fölényüket jelzi, hogy a legjobb helyi versenyző, Kelemen Árpi is több percet kapott tőlük, a dobogóról leszorult ellenfelek pedig még többet. Én egy órával később értem be, a Masters mezőny kb. első harmadába volt elegendő, bár a megszokott magyar mezőnyhöz képest azért jóval kevesebb induló volt.

Egy héttel később a Garda-tó mellett indultam a Riva Del Garda maraton középtávján, ami 77 km, 2800 méter körüli szintkülönbséggel. Az erdélyi 4 óra után bizakodtam egy 6 órán belüli időben, bár ekkor még az emelkedőket tartottam a nagy ellenfélnek, révén 85 kilogrammos testsúlyommal azért nem a könnyűsúlyban indulok.

Az első emelkedő itt is közös volt a rövidebb távval, több, mint egy órán keresztül mentünk felfelé, nagyrészt aszfalton és sotteren. Nagyon vártam már a lejtőzést, hiszen az előző hétvégén is ott sikerült a versenytársakat utolérni a 29-essel. Kicsit gyanús volt, hogy az enyémen kívül alig volt merevfarú a közelemben, de gondoltam a jóléti nyugati társadalomban természetes a karbon-xtr-es 29-es-es össztelósok megvétele. Az első lejtőn kiderült, hogy nem erről van szó: a köves-avaros-meredek vízmosásban rögtön át is ugrottam a kormányt, ekkor akartam felhívni az első maratonozó öcsémet és vele tartó edzőtársamat, hogy mégis a rövidebb utat válasszák, mert itt tolás lesz nekik.

Nagy nehezen leóvatoskodtam a lejtő aljáig, elengedve a gyorsabb osztrák, olasz és német bringásokat. A következő hegy 20-30% közötti emelkedőkkel várt, itt én voltam előnyben a könnyebb és merevebb bringámmal, tizesével előztem vissza a bringásokat. Bíztam abban, hogy a következő lejtő könnyebb lesz, de persze ez hiú remény volt, megint visszaelőztek, amíg pattogtam lefelé a köveken. Az öcsém a tartalék 26-os bringámat itt újra kénytelen volt tolni, az országútis háttér miatt sem a technika, sem a technikai tudás nem volt egyikőnk erőssége sem. Az utolsó emelkedő megint vérfakasztó volt, de innen a szintrajt szerint már a rövid táv lejtőjén gurultunk le a célig, ami szerencsére már könnyebb volt, leszámítva egy meredek letörést, ahol már nem volt lelkierőm kísérletezni, és lefutottam a bringával. Természetesen a "lejtőben" még voltak pár száz méteres 10-20%-os emelkedők, csak hogy égjen a comb, és a legvégén egy kb. római korból maradt macskaköves út, ahonnan a kövek már elmozdultak, kisebb gátakat alkotva a lyukak után.

Itt újra sokat gondoltam az öcsémre, aki a 26-ossal lépésben tudott csak lejönni, míg a 29-es viszonylag könnyen átlépte az akadályokat. Végül 5:30-on belüli idővel a mezőny második harmadában végeztem, és a többiek is beértek szintidőn belül. Negyedik cimboránk a rövidebb távon indult, neki a futás volt a téli sport, de igen jól érezte magát, egyrészt kimaradtak a legrosszabb emelkedők és lejtők, másrészt egy magyar maraton középtávnál alig könnyebb útvonalon tekerhetett egy jót a Garda-tó környéki szenzációs hegyek között.

Nekem meg nincs más hátra, mint meglátogatni a szervízt a hétvégi szentendrei Citycross után, mert a kormánycsapágyban az elfordulás gátló mechanizmust a néhány esésem valamelyike kiiktatta. A Merida azonban bezonyít, mert ezt leszámítva hibátlanul üzemel!

A hó nem a bringások legjobb barátja, bár egy rendesen letaposott, esetleg pár centis hóréteg a montizást nagy élménnyé teszi. De vajon mennyire hatékony egy kerékpár egy épített pályán egy snowboard ellen? Meglepő az eredmény!

Amerika vad marhapásztorai, a cowboy-ok sok tekintetben hasonlóak a bringásokhoz: mi is a vad természetben közlekedünk paripánkon, és sokszor a civilizációt elhagyva csak magunkra számíthatunk. Sok száz év alatt összegyűlt amerikai bölcsességet próbáltam bringás nyelvre fordítani (az MBA segítségével).

1. Mindig a horda előtt igyál a vízből.

2. A diplomácia az "okos kutya" kimondásának művészete, amíg találsz egy követ.

3. Ha egy gödörben találod magad, hagyd abba az ásást.

4. Egy jó bringának sosem rossz a színe.A jó döntés a tapasztalatból jön, aminek nagy része a korábbi rossz döntésekből származik.

5. Ha valami újat próbálsz ki, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.

6. Minden ösvény tartogat valami meglepetést.

7. Nincs leigázhatatlan bringa, nincs levethetetlen bringás.

8. Ne ítélj meg embereket a bringás haverjai alapján.

9. Ha elromlott, javítsd meg.

10. Légy pozitív.

11. Ha te vezeted a csoportot, nézz vissza, hogy meg van-e még a csorda mögötted.

12. Mindig ellenőrizd, hogy mit eszel. Az nem fontos, hogy mi az most, csak az, hogy mi volt előtte.

13. A leggyorsabb mód a pénzed megduplázására, ha félbe hajtod, és úgy teszed vissza a zsebedbe.

14. Ha úgy érzed, hogy túl kicsi vagy ahhoz, hogy hatással legyél másokra, próbálj együtt aludni egy szúnyoggal egy sátorban.

15. A kemény embereknek sosem kell mondogatniuak, hogy ők azok. Az őszintéknek sem kell úgy kezdeni, hogy "megmondom az őszintét"

+1. Az időzítés nagyban befolyásolja az esőtánc eredményét.

Szombaton egy remek napot töltöttünk a Vértesben bringás edzőtársammal (ezúton is köszi a taxizást), ahol még korábban ilyenformán egyikőnk sem járt. Mivel a 4 napos montis túraversenyre készülünk, kihasználva a jó időt, a sarazós bringákat vettük elő. Nem vagyok elkötelezett rajongója ezeknek a traktoroknak, lassúak normális úton, furán ül rajtuk az ember, és közel sem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy igazán élvezzem a technikás részeket.

Ugyanakkor azok a területek, amiket montival érünk el, mint a Vértes ezen a hétvégén, a Pilis, de akár a Budai hegység is, bőven kárpótolnak a bringa furcsasága miatt. Kicsit azért túlzok, nem sírnék, ha csak ez az egy bringám maradna, de ha választani lehet, akkor a kerékpár az koskormányos, legyen az országúti vagy ciklokrossz. Várgesztes környéke azonban lenyűgöző, az erdőben alig találkoztunk valakivel (bár a Bringabandásokba sikerült belebotlani hazafelé, épp egy szamárra fotózkodtak:), ligetes, jól átlátható részekkel teli, őzek, kilátók, lankás utak, minden, ami egy szombati napot teljessé tesz. A csavargás közben jutott eszembe, hogy mekkora találmányok vannak ezen a bringán, amik alapvetően emészthetővé teszik az élményeket.

Elsőként minden mai kerékpár közös áldása, az indexes váltó. Akinek még volt enélkül bringája sok-sok évvel ezelőtt, az tudja különösen értékelni a váltás pontosságát, ami valamilyen mértékben már egy teszkós vacakon is elérhető. Emelkedő közepén egy húzás a karon, katt-katt-katt, és máris nem kell leszállni, nézegetni a láncot, recsegve keresni a tökéletes áttételt. Biztos létezik olyan finomkezű kerékpáros, akinek ez megy a kövek között pattogva, de a többségnek ez az első láthatatlan segítő kéz. Igazán akkor tűnik fel, hogy mennyire jó dolgunk van, amikor valamiért nem tökéletes a váltás.

Másodikként szintén egy olyan dolog, ami a kerékpározás több formáját is megreformálta, és ez a klipsz nélküli vagy patent pedál, montinál jellemzően SPD. Tökéletes hajtási pozícióban rögzített láb, ami mind a tekerés hatékonyságát sokban javítja, mind a pihenést megkönnyíti. Nehéz terepen különösen jól jön a fix pozíció, könnyebb megőrizni az egyensúlyunkat, a kerékpár összefor a kerékpárossal. A kioldás egyszerű, fél óra alatt bárkit hozzá lehet szoktatni. Egyetlen hátránya, hogy az SPD pedálok is öregszenek, és pont a kioldás lesz nehezebb, de mivel ez fokozatosan történik, nem veszünk tudomást róla. Tavaly az edzőtársam csuklóját törte egy ilyen balesetben, azóta az összes bringákon új pedál virít...

Harmadik helyre egy monti specifikus találmány érkezik, a teleszkópvilla. Nagyobb kényelem és jobb tapadás amivel hozzájárul az egészhez, ugyanakkor egy mozdulattal merevvé alakítható, ha a hajtáshatékonyság azt kívánja. Könnyebbé teszi az akadályok felett az első kerék átemelését, és nem csak a profiknak előnyös. A kezdőknek lehetővé teszi, hogy olyan helyeken is élvezzék a bringázást, ahol egy merevvillás vasat csak tolni tudnának. Ezt sokszor érzem a ciklokrossz bringán, amin akár egy sima macskakő is kínzás, nem beszélve az enyhén köve földutakról.

Negyedik helyre a hidraulikus tárcsaféket tenném, ami a korábbi felnifékkel ellentétben mindig, minden körülmények között fog, jól adagolható, és megfelelő méretválasztás esetén durván terhelhető. A felnifék az egyik legintenzívebben igénybevett alkatrész életét nehezíti tovább, ráadásul mennyivel egyszerűbb egy sáros, koszos hónap után fékbetétet cserélni, mint a drágán vett és befűzött könnyű alufelnit. Arról nem is beszélve, hogy egy küllőszakadás esetén sem szűnik meg a fékhatás.

Végül egy olyan találmány, ami még nincs birtokomban, de ha megszeretem még jobban a traktorozást, és az árak is javulnak, akkor biztosan lesz. Ez pedig a hátsó rugóstag. Nem, nem a teszkós hintázós vackokra gondolok, azok nem kerékpárok. Sokáig ellene voltam még a gondolatnak is, hiszen az igazi bringa merevvázas, legyen az országúti, cx, vagy monti. Nem billeg, hintázik felfelé, és a tekerésből előrehaladás lesz, nem rugónyomogatás. Aztán mentem a Top Fuellel, a Trek versenymontijával, és megváltozott minden. Nem hintázik felfelé, és nagyon gyors lefelé. Egy ilyen bringa még egy nagymamának is élvezetessé tenne egy lankás földutat. Sok fejlesztés kimaradt, mint a karbonváz, 29-es kerék, különböző alkatrészek, de mégis úgy érzem, hogy teljes a lista. Ezek a találmányok sokkal jobbá, könnyebbé teszik a tekerést, és a kényesebb, aszfalthoz szokott divatbringások, mint magam is, élvezni tudják az erdei csavargást.

És egy rövid megjegyzés a tegnapi Paris-Roubaix-ról: Cancellara, az abszolút favorit nem tudott nyerni. Későn kezdte az üldözést, 50 km-re a céltól 1 perc feletti hátrányt kellett ledolgoznia, és mivel egyedül volt a csapatából, így mindenki rajta élősködött, különösen a szintén világbajnok Hushovd, hiszen ha ő megy, elég tenni rá a kereket, és a végén lesprintelni. Felmerült ez Fabianban is, és sokszor össze is veszett az ellenfelekkel, mert szabotálták az összedolgozást. A nagy taktikai játékban egy viszonylag esélytelen vízhordó, Johan Van Summeren jött ki jól (bár véletlenek nincsenek, két Top10-es helyezése már volt korábban), ő a szökevények közül aratott szóló győzelmet. Cancellara az utolsó kilométerekig harcolt, végül 19 másodperccel lemaradva második lett, nem sokon múlott (bár valójában sok esélye sem volt a nyerésre ezen a versenyen).