A hétvégén már írtam a Giro szörnyeiről, amiktől megriadva több sprinter azonnal feladta a versenyt, míg a többiek rettegve várták, hogy vajon ki hogyan fogja túlélni a napi több ezer méter szintkülönbséget és 6-8 órás tekeréseket. A három hétvégi hegyi szakaszból kettő Budapest vonzáskörzetében, hat órányi autózásra ért véget, ezért már tavasszal eldöntöttük edzőtársammal, hogy ott a helyünk.
Két éve már volt egy éppen csak sikeres GrossGlockner mászásunk, akkor a meleg és az edzetlenség miatt vért izzadtunk a 2504 méteren található Hochtor alagútig, így ideje volt a legnagyobb tisztelet mellett visszavágni ennek a hegynek is, ha már arrafelé jártunk. A Giro két érintett befutóját logisztikai okokból fordítva közelítettük meg, azaz amíg a mezőny a Glocknert támadta, mi a Zoncolánon szenvedtünk, másnap pedig mi mentünk az osztrákokhoz, a mezőny pedig a Zoncolanra.
Péntek reggel ötkor találkoztunk a BAH csomóponton, és vágtunk neki az első autózásnak. Nagyjából 11-dél között értünk az olasz szörnyeteg, azaz a Zoncolan lábához. Az utat nehéz lett volna eltéveszteni, hiszen minden rózsaszínben, a verseny hivatalos színében pompázott, az utak tele voltak bringásokkal, rendőrökkel, árusokkal. Ovaroban parkoltunk le, onnan 10 kilométer a csúcs. Elsőre nem hangzik komoly kihívásnak, 10 kilométert talán még öreganyám is le tudna tekerni, gondolhatja a kedves olvasó, de ez esetben nem így van. A faluból kivezető út is már 10 %-os, de csak nagyjából másfél kilométer után értünk el a Pokol Kapujáig, ahol minden megváltozik. Innentől 20%-os és még meredekebb falakkal találja szembe magát az ember, ezek nagyjából a meredekebb budai utcák szintje, csak kilométereken keresztül.
Hamar kiderült, hogy edzőtársam elképzelése a montival csak középső tányér használatáról tévesnek bizonyult, az első komolyabb emelkedő után csattogtak a láncok, és máris 22/30 környéki áttétellel pörgetett felfelé, nagyjából a mellettünk 34/28 környéki áttételekkel szenvedő, halszálkáző országútisok tempójában. Nekem ez a sebesség okozott elsőre nehézséget, hiszen 30/34-es áttétellel nem tudtam elég lassan menni egyenesen, hamarosan a halszálkát kóstolgattam én is, hogy ne essen vészesen a fordulat, és ne szakadjunk el egymástól.
Próbáltam fotózni is a meredekséget, de egyik kép sem adja vissza azt, amit ott éreztünk. Igazából nem a 20-22% a sok, hiszen abba bele-bele lehet futni itthon is, hanem hogy ez folyamatosan tart, és a pihenő szakaszok is 10% körüliek. Az árnyas erdőben azért szorgalmasan haladtunk előre, mivel volt egy pici erőtartalékom a könnyebb CX bringa miatt, ezért próbálgattam, hogy milyen érzés ilyen emelkedőn ritmust váltani, és megpróbálni ellépni - nos rettenetes, azonnal ég az izom, különösen, ha már másfél órája egyenletesen pumpálja az ember a pedált. Közel két óráig tartott, mire felértünk, viszonyításképpen a Giró eleje ugyanezt a távot harminc kevés perc alatt tette meg másnap.
A meredek emelkedő lejtőként is kihívást jelentett a satnya CX fékeknek, gyakorlatilag végig húzni kellett, volt is hőmérséklete a felninek, de az edzőtársam tárcsafékje is szép színes lett a lejtő aljára. Gyors összepakolás után a mezőny után eredtünk, de sajnos csak egy út vezetett át a Glocknerre, és ők előttünk voltak már, így a határ osztrák oldalán elfoglaltuk a szállást, és tv-n néztük meg a befutót.
Másnap reggel hatkor kelés és gyors reggeli után, fél nyolckor már a Glockner lábánál szereltük a bringákat. Az előző napi mászás szerencsére nem hagyott komoly nyomot az izmokban, így lazán pörgettünk felfelé a rövid áttételekkel a 8-10%-os emelkedőn. Egyértelművé vált, hogy minden nehézség csak viszonyítás kérdése. Két éve a Pilis után a Glockner horrornak tűnt, most a Zoncolan után egy kellemes, kihívásokat nem nélkülöző, de mégis teljesíthető útnak. A meredek részek 15% körüliek, az előző nap sokszor ennyi volt a pihenő két komoly fal között. A 2504 méterre így viszonylag hamar felértünk, intéztünk pár fotót a hófalak között, és persze végig, mert reggel elképesztően szép a táj a felhők által megszórt fénnyel, sajnos nem sikerült ezt a mobillal megörökíteni.
A Glockner után a Crostis hágót néztük ki a Giró megtekintésére, így rohantunk oda autóval Ovaro mellé, az emelkedő lábához. Itt ismét bringával fel a felső faluig, ahol közölték velünk, hogy a hágót eltörölték, de a faluhoz jön a mezőny kb másfél óra múlva. Mivel még úgy éreztem, hogy teli vagyok energiával, kihasználva az időt elindultam felfelé, amíg lehet, hogy jól szétcsapjam magam, mivel eddig végig spóroltunk az erővel. Nagyjából 6 kilométert mentem felfelé a tizenkevés százalékos emelkedőn, olyan tempóval, amit akkor bírtam, de mégsem jutottam fel a Crostis hágó tetejére, elfogyott az időm és az erőm is. Lassabban fel tudtam volna menni, de akkor a mezőnyt hagytam volna ki, annyit meg nem ért az egész. Mire leértem a faluba, már bontották a kordonokat, mivel az akkori értesülések szerint odáig sem jött fel a mezőny. Szerencsére a Zoncolan befutója nem volt messze, így bringával gyorsan áttekertünk Ovaróba, és az út teljes lezárása előtt, a Pokol Kapujánál vártuk meg a mezőnyt.
Először motorosok jöttek. Egyesével, párokban, kisebb csoportokban, mintha legalábbis motoros felvonulás lenne. Néhány rendezői autó is elszáguldott, majd kb. 20 motoros érkezett lépésben, köztük 3 kerékpáros szívta a kipufogógázokat, láthatóan elfáradva vágtak neki az előttük álló mindössze 9 kilométernek. Mögöttük érzésre pár perc szünet volt, amíg fotósok, rendezők száguldottak el motorral, majd érkezett a mezőny valódi eleje a későbbi győztesekkel. Itt is rengeteg motor, elől két Liquigas-os kerékpáros, azaz Nibali és a felvezetője, szorosan mögötte egy Saxo bankos segítő és Contador, és persze az összetett többi fontos versenyzője. Ők már viszonylag tempósan mentek, bár elsőre nagyobb sebességre számítottunk (persze elfeledve, hogy már ott is 5-10% között emelkedik az út.).
Utánuk rengeteg motoros, vállon szállítva a kerékpárt, és a mezőny szétszóródott tagjai. Feltűnően széles tartományú montiracsnik feszültek a néhány nevetgélő, beszélgető, vagy utolsó erejével a túlélésért küzdő versenyző bringáján. Érdekes volt látni, hogy mennyire emberből vannak ők is, és ezen az igen magas szinten is mennyire megviseli a versenyzőket az egymást követő emelkedők sora. Mire az utolsó versenyző is elment előttünk, a mellettünk levő sörsátorban az ordibáló olaszok Nibalinak szurkoltak, aki éppen összeszedte magát. A befutóról nem akartunk lemaradni, így a közelgő eső ellenére mi is odafurakodtunk a sátor széléhez, végighallgattuk a hörgést, ami Contadort kísérte, és az ujjongást, ami Nibali akcióinak szólt.
Végül a spanyol volt megint az erősebb, befutóját néma csend fogadta, míg Nibalit megtapsolták. Ekkor már lent is esett az eső (a befutót is kb. az első öt versenyző úszta meg szárazon), mintha minden vízvezeték eltört volna, így végül sikerült teljesen szétáznunk az autóig, és persze vizes bringákat pakolni az utastérbe. Innen már nem is volt más dolgunk, mint hazajönni, ami éjfél előtt kicsivel sikerült is. Feszes program volt így nagyjából 43 órára, de az idei év eddigi legjobb hétvégéje, beleértve a levezetésnek szánt 3 órás vasárnapi tekerést is a Csepel-szigeten, ami után már azt sem tudtam, hogy melyik irányba kell forgatni a pedált, annyira elfogyott az energiám (persze víz és kaja nélkül indultam el a levezetőnek szánt csavargásra). De így lett ez jó, hétfő estére már csak az emlékek maradtak, az izomláz is elmúlt. Reméljük jövőre is jár errefelé a Giro és mi is ki tudunk menni - még több magyar társaságában!
