Az 5 nagy klasszikus legrégebbi versenye, melynek nehézségét nem az út minősége, hanem a hosszú és meredek emelkedők sora, holnap az Eurosporton 14:15-től élőben!

A futam - nem meglepő módon - Belgiumban kerül megrendezésre, az Ardennek hegyei között. Az első verseny 1892-ben egy újság reklámozására szervezték - úgy látszik ez a kerékpársport fricskája, akkor egy újságot lehetett vele promotálni ma meg inkább töltelékanyag még egy sportújság hátulján egy nemzetközi verseny, a hazait meg sem említik (és nem az amatőr kupákra gondolok...). A verseny gyakorlatilag a flamand Tour of Flandres tükörképe, azzal a különbséggel, hogy a Liege-ből induló verseny ma már nem része az UCI ProTour sorozatnak, a népszerűségének ez azonban nem sokat ártott.

Visszatérve az első versenyre, a 33 indulóból csak 17-en értek célba, az első helyezett Leon Houa az amatőr versenyt 30perc előnnyel nyerte. 1893-ban szintén ő nyerte a 250 kilométernél is hosszabb versenyt, és ebben az évben a belga amatőr bajnokságot is. 1894-ben, az első profi futamon szintén első lett, ezúttal 7 perc előnnyel. Ezután a verseny 14 évig nem került megrendezésre, és még utána is inkább amatőr-félprofi szinten.

A verseny két ok miatt érdemelte ki a különleges státuszát. Az egyik a nehézsége, 250 kilométernél is hosszabb, viszonylag rövid, de meredek emelkedőkkel tarkított pálya, ami jó lehetőséget ad az agresszív stílusú bringásoknak a támadásra - de csak a verseny végén, mert itt nem lehet több órás szólózást bevállalni, az igazán kemény hegyekre a végéig kell várni. A másik fontos tényező az időjárás. 1980-ban végig esett a hó, a győztes Bernard Hinaultnak két ujja 3 hétig nem mozgott utána. Az eső, vihar egyébként sem ritka a tavaszi Belgiumban, és ez a hegyekben még az átlagosnál is kellemetlenebb tud lenni. És nem szabad elfeledni, hogy a távot magát egy amatőr is tudná teljesíteni, fogát összeszorítva, de itt tempót is mennek, és az adja az igazi kihívást, ahogy Szeghalmi Bálint is elmondta a napokban.

Végül a hivatalos weboldal, holnap kiderül, hogy vajon Gilbertnek sikerül-e zsinórban ezt a trófeát is hazavinnie?

A Paris - Roubaix, vagy ahogy sokan hívják, az Északi Pokol, a leghíresebb egynapos verseny a világon. Ismertsége a macskaköves mezőgazdasági utaknak köszönhető, amik rendkívüli technikai és erőnléti követelmények elé állítják a versenyzőket. A múlt heti flandriai versennyel ellentétben, az emelkedők itt nem játszanak szerepet, csupán a macskaköves szakaszok nehézsége, és az elképesztő, 40 feletti átlagtempó. Az idén magyar induló is lesz, a Lampre színeiben Szeghalmi Bálint képviseli hazánkat a versenyen.

A legrégebbi versenyek egyike

1896-os kezdettel ez a legrégebbi, folyamatosan megrendezett események egyike, egyfajta emlék is a régi idők rendkívül hosszú és nehéz versenyeiről. A rajt 1968 óta Compiégne-ben van, 60km-re Párizstól, a befutó azonban változatlanul Roubaix-ban maradt. Ami persze érthető is, hiszen a verseny ötlete két helyi textílgyáros fejéből pattant ki, akik 1895-ben egy velodromot építettek a városba, és az a remek ötletük támadt, hogy a létesítmény reklámozására kiváló lehetőség lenne egy kerékpárverseny a fővárosból. Egy sportújság 
szerkesztőségét keresték meg az ötlettel, akik hamar érdeklődét mutattak, egyfajta könnyű, 280 km-es előversenyként a saját Bordeux-Paris versenyük előtt. A fődíjat a textílgyárosok ajánlották fel, az 1000 frank egy bányász hét havi keresetének felelt meg. Az első helyezett mögött egyébként egy órán belül csak négyen értek be...

Az utolsó őrült verseny

A Paris-Roubaix-t ugyanaz a veszély fenyegette a II. Világháború után, ami a flandriaiakat, azaz az úthálózat fejlődése megváltoztatta a verseny karakterét, eltűntek a macskaköves szakaszok. A főutakról így ők is leszorultak a mezőgazdasági utakra, elhagyott vidékekre. Egy időben a helyi falvak szégyenként élték meg, ha a verseny érintette őket, hiszen az egyet jelentett a rossz utakkal, és sokszor inkább leaszfaltoztak mindent. A fennmaradt macskaköves utakat azóta egy társaság tartja karban, a "Les Amis de Paris Roubaix" a Paris-Roubaix barátai, Alain Bernard vezetésével. A társaság évente 10-15.000 eurót költ az 
utak felújítására, mezőgazdasági iskolág diákja, önkéntesek segítségével pótolják a rajongók által ellopott köveket. A jelenlegi 260 kilométeres táv első 100 km-e aszfalton halad, itt érik el a macskaköves szakaszokat, ami összesen 50 kilométernél is többet tesz ki. Jelenleg 28 szakasz van, közülük három a legnehezebb szintű, ezek 3 illetve 2 km-esek. A versenyt sok profi nem tartja komolynak, mivel a rengeteg defekt, a nehézségek kiszámíthatatlanná teszik az eredményeket, nem beszélve az esőről, sárról, vagy 2006-ban egy tehervonatról, ami megállítota a mezőnyt. Ha azonban a kerékpározás korai kihívásaival állítjuk párhuzamba, látható, hogy mennyire megváltozott a sport, hiszen szerelő nélkül, 3-400km-ek, kocsmákban 
frissítve, végig macskakövön egészen más kihívást jelentettek, mint a mai száguldás a hi-tech bringákon.

Speciális kerékpárok

A Paris-Roubaix a világ egyik legjobb tesztcentruma, rengeteg fejlesztést próbálnak itt ki élőben, volt már teleszkópos országúti kerékpár is, de sok hétköznapi "kényelmes" országúti kerékpár eredeztethető az itt használt speciális vázakból. Ezek a vázak jellemzően hosszabb tengelytávval rendelkeznek, nagyobb hely van a gumiknak (és a sárnak), kicsit a ciklokrosszos trükköket felhasználva, vagy konkrét ciklokrossz bringát, bár a magasabb kormány és canti fék nem éppen ideális országúti versenyen. Az elmúlt héten próbáltam kicsit beleélni magam a versenyzők helyébe, és többször direkt kerestem macskaköves utcákat. Országútival ez 
ocsmány rossz élmény, és a 35-ös gumival szerelt Cx-szel sem éppen leányálom, a váron keresztül tekerni a macskakövön több energiát igényel, mint kétszer felmenni a Citadellához lendületesen. A versenyzők természetesen egészen más tempót mennek, és a karbontechnológia fejlődésével újféle, rezgést jobban csillapító vázakat fejlesztettek ki, melyeknek hétköznapi verziója is van, pl. a Specialized Roubaix, Cervelo R3 vagy a Lapierre Sensium. Ezek a vázak az átlagos bringásnak is tökéletesek, mivel jobban "rugóznak" és a kormány is kicsit magasabban van.

Cancellara tavalyi szökése

A kerekek újabban szintén karbonból készülnek, és eleve a szélesebb gumik igényeire tervezve - ez ugyanis segít a rezgések elnyelésében, és a sérülékeny karbont is jobban védi. Az Easton EC90SL egy népszerű választás 27mm-es gumikkal, de a Bontrager, Mavic (M40), HED is képviseli magát a versenyen. Néhány csapat marad a hagyományos, 32 küllős alu keréknél, 6,5 bárra fújva a gumikat, bár a szélesebb, 27-es gumiknál és könnyebb versenyyzőknél ez még kevesebb is lehet. A kormányt sokszor alura cserélik a karbon helyett, és több versenyző a dupla bandázst választja, szintén a rezgések miatt. Még egy fontos változtatás az áttételt érinti: az elől 44-46-os "kis" tányért használnak, míg hátul 11/23 vagy 11/21-es sort.

Macskaköves verseny egyébként lesz itthon is, de a szintkülönbségek és a pálya tempója miatt inkább montival érdemes indulni. A Szentendrei Citycross a belváros macskaköves útjain halad, és mindössze egy óra. Bár a pálya bejárása után, garantálom, hogy az is elég lesz ahhoz, hogy a legnagybb elismeréssel adózzunk a Paris-Roubaix indulói előtt!

És végül egy film, a Sunday of Hell, mely erről a versenyről készült:

A flamandok legnagyobb büszkesége, a Ronde van Vlaanderen, azaz Tour of Flandres. Mint annyi sok klasszikus verseny a múlt század elejéről, ez is egy sportújság, a Sportwereld szervezésében született. Abban az időben ez a terjesztés javítását és olvasóközönség toborzását is segítette, de a topbannerük most is a verseny élő közvetítését reklámozza.

Az 1913-as rajtot követően sokáig csak afféle helyi versenynek számított, hiszen egynapon tartották a Milan-San Remo-val, és a francia, olasz versenyzők inkább azt választották. A II. Világháború előtt csak egy nem-belga nyertes volt összesen. Az első versenyen 27 induló volt, 5 kisérőautóval, majd 47 a következő évben. Az akkor induló újságnál kissé elkeseredtek a szervezők, ennél sokkal nagyobb létszámra számítottak, bár a verseny az egyik célját, a flamand öntudat erősítését, elérte. Hamarosan 500.000 néző követte a versenyt, sokszor autóval, rallizva keresztül az országon, hogy minél többet láthassanak a versenyből.

A kezdeti nehézségeket jól mutatja, hogy a díjazás sem volt túl bőkezű: az első évben 1100 frank összdíjazás volt, ami szép lassan 12500-ra nőtt 1935-re és a 19-ik is kapott még 125 frankot ebből. Viszonyításképpen egy újság 40 centime volt. Később olyan díjakat vezettek be, hogy aki 30 percig vezet, kap 100 frankot, illetve a háborúk alatt a díjak nagyjából azok voltak, amit találtak, borotva, üveg bor vagy kerékpáralkatrész. A díjazás indokolt is volt, ugyanis ebben az időszakban egészen szigorúak voltak a szabályok a külső segítség elfogadását illetően, például 1930-as évektől kaphattak gumit, esődzsekit vagy pumpát külsőstől.

A háború után felkerült az akkori nemzetközi naptárba, és szép lassan felnőtt a francia-belga Liege-Bastogne-Liege mellé presztízsen is, a flamandok legnagyobb büszkeséségére, átvéve a nemzetközi szabályokat is. Változott a helyszín is. Kezdetben Gent környékén körbe mentek, ma már Bruges-Meerbeke a két végpont. Ami nem változott, az a verseny nehézsége.

Kezdetben nem volt gond macskaköves szakaszt találni, hiszen majd minden út ilyen volt, csak a főbb autós utak voltak sima felületűek. Az ötvenes években az aszfaltozás elterjedésével egyre csökkent a könnyen elérhető, kisforgalmú utak száma, így kénytelenek voltak a dombok közé vinni a versenyt, hiszen a legkevésbé egy tömeges befutót szerettek volna a szervezők. A macskaköves szakaszok száma így egyre kisebb, de egyre több lett a meredek emelkedő, amik ma már a verseny fő meghatározói. Így első itt csak az lehet, aki nagyon erős, nem pedig akit behúz a csapat. Nem véletlen, hogy a háromszoros időfutambajnok és egynapos specialista, Fabian Cancellara a címvédő - szimpatikus versenyző, így idén is neki drukkolok!

Vasárnapra 800.000 nézőt várnak az utak mellé, a 256 kilométeres versenyen 18 meredek emelkedő dönti majd el, hogy megvédheti-e címét a svájci. A versenyt több TV közvetíti, így szinte biztos hogy lesz online streaming is, a cyclingfans.com oldalon 9:45 és kora délután között. Remélem a végére még hazaérünk a 4 órás pilisi tekerés után, ahol bármilyen nehézséggel szembesülve elég arra gondolnunk, hogy a profiknak mi a vasárnapi ebéd: 256 kilométer, macskakő, 18 emelkedő....

A profi kerékpáros szezon már rég nem tavasztől őszig tart, hanem kihasználva a repülőgépek nyújtotta lehetőségeket, egész évben rendeznek nemzetközi versenyeket. Az igazi nagy események azonban továbbra is az európai nyárias időszakban zajlanak, így joggal tekinthetjük a legrégebbi versenyeket, a tavaszi klasszikusokat a szezon megnyitóinak.

A leghosszabb ezek közül a Milan-San Remo, a "la classica di Primavera", 298 km-rel. A több mint száz éves versenyt először 1907-ben rendezték meg, és azóta is a legnehezebb egynaposok között tartják számon. Na nem a nagy szintkülönbség miatt, hiszen az alig van benne, hanem a hatalmas tempó, és a tavaszi formához képest még a 45-ös átlaggal is hosszú, 6,5 órás időtartalma miatt. A divat fővárosát, Milánót elhagyva mindössze 3 kisebb emelkedő ad lehetőséget a szökésre, ami legtöbbször nem elegendő a mezőny elhagyására, így a tengerpart San Remo látványos befutóknak ad otthont. A diadalt legtöbbször a sprinterek aratják le, a győztesek között ott találjuk Cippolinit, Zabelt vagy Cavendish-t is. A versenyt 19-én, azaz szombaton rendezik. A lenti videó jól mutatja, hogy egy átlagos befutóból mennyit lát egy igen jó helyen álló néző.

A sorozat következő versenyei, a további négy nagy klasszikus: Ronde van Vlaanderen (Tour of Flandres), Paris-Roubaix, Liege-Bastogne-Liege, Giro di Lombardia. Mind az 5 versenyt összesen 3 kerékpárosnak sikerült megnyernie, és közülük is Eddy Merckx-nek a legtöbbször - nem véletlenül ő a sportág legnagyobb klasszisa.