Ausztria, Stadtschlaining. Egy kisváros Szombathelytől pár kilométerre, egy szép várral, mi mégsem ezért járunk ide évente. A Friedens Marathon az, ami miatt újra ellátogattunk erre a környékre újra, annak ellenére, hogy tavaly az utolsó három helyet szereztük meg a korosztályban a Classic távon.

Az Alpokalja nem kínálja azt a drámát, amit a Dreilanderen át lehet élni, itt nincsenek 3000-es csúcsok körbe, és 2 óra hosszú mászás. Nem hasonlítható a Balaton Maratonhoz is, hiszen az indulók száma jóval szerényebb, és ez nem a 49 eurós nevezési díj miatt van. A Friedens egy kisváros rendezvénye, a városházán van a nevezés, a picike főtéren a rajt, az étkezés és az eredményhírdetés. Lehetne bárhol ilyen, ha csak ennyi kellene egy jó versenyhez. A kedvenc maratonunk ennél azonban jóval több. Az Alpokalja hegyei, dombjai között kanyargó verseny tökéletes aszfalton megy végig, a kereszteződések nagy részét a mezőny után egy órával is barátságos, integető rendőr biztosítja, és persze az autósok is türelmesek, és az elvárható módon kerülik a bringásokat.

A Maratonra hagyományosan túraként tekintünk, hiszen a mezőny eleje olyan tempót diktál, ahol a hazai igazolt versenyzők egy része is gondban lenne, a Classic távot az idén 4 órával nyerték, ez 147 km, 1841 méter szintkülönbséggel, ami nagyjából 37km/h-s átlag egy olyan terepen, ahol a 10% feletti emelkedők nem ritkák. Mi ennek megfelelően már a rajtnál a végére állunk, és szigorú pulzuskontrollt tartva, nézelődve tekerjük le a távot. Mehetnénk gyorsabban is, valamivel, de 10, max 30 perc javulással még mindig csak néhány hellyel előrébb lennénk az utolsók között, de a verseny befejezése már kétséges lenne, ha az elején komolyabb tempót próbálunk tartani. Így viszont remek időben (35 fok), remek utakon, a csodaszép Alpokalján túráztunk egy jót, és a három frissítővel kényelmesen, nagyobb megállás nélkül teljesítettük a távot. A táv utolsó harmadát egy másik magyar párossal tettük meg - nem ismeretlen ez a verseny a hazai kerékpárosok között sem, és remélem jövőre még több turázóval találkozunk augusztus első hétvégéjén!

Rekord létszámú induló volt a Tour de Pelso futamain, megúsztuk a viharokat, a nagy bukásokat, csak egy defekten múlott, hogy jövőre a Balaton Maraton helyett az igazi versenyt válasszam. 

A Tour de Pelso/Balaton Maraton hagyományosan a legnagyobb létszámú magyar országúti rendezvény, ugyanakkor sokaknak az év legnehezebb vagy egyetlen versenye is. Edzőtársammal felkészülési versenynek számoltuk az augusztusi Transz Hungária Maratonra, ami 4 napos, napi sok órás erőfeszítés. A Balaton Maraton pont ugyanezt tudja, csak éppen egy napig, 5,5-9 óra között, felkészültségtől függően. 

Mivel az idén a versenyt teljesen szétválasztották a túrától, kis bizalmatlansággal, de az utóbbit választottuk. A lószolós, rángatós, nagy sebességű Tour de Pelso, ahol a hazai élmezőny és amatőr kupa versenyzői indulnak, sokkal izgalmasabb a dinamikája miatt, de azt a tempót a sokkal rövidebb versenyeken sem bírjuk. A 20 perccel később induló Maratonon viszont nincsenek csapatérdekek, nincs állandó tempóváltás, csak néhány tucat erős ember, és néhány száz elszánt hobbi sportoló, aki a lehető legjobban szeretne menni ezen a napon. Mi magunkat a két csapat közé soroljuk, így az elvárás magunkkal szemben az élmezőnnyel érkezés volt, amennyiben nem pukkanunk ki korábban. 

A tekerés jól indult, mivel a melegítést elnagyoltuk (gyakorlatlag odagurultunk a célhoz), így jól esett a több kilométeres valódi lassúrajt. A hatalmas, több száz fős mezőnyben érdemes volt elöl helyezkedni, hiszen sokan nem járnak rendszeresen versenyre, így a tömegben nehezebben mozognak, erőset és hirtelen fékeznek, egy kulacs elővétele is méteres kacsázásokat eredményez. Az igaz ugyan, hogy kb az elejétől 30 méterrel már tökéletes szélcsend van, ellenben nagy a bukás veszély, és az állandó fék-fék-fék miatt sokat kell hirtelen gyorsítani. Ennek megfelelően igyekeztünk is az első 30-50 ember között maradni, annak ellenére, hogy itt még nagyobb szél éri az embert, sokkal kiszámíthatóbb a tempó, és nincsenek hirtelen iramváltások. 

Az első két órában bőven negyven feletti átlaggal haladtunk, kényelmes tempóban léptük át a déli part minimális domborzatán. Az első nagyobb széthúzódás a balatonberényi parton volt, ott kicsit növelve a tempót elsőként értem fel, hátha így megindul egy kisebb társaság, amihez csatlakozhatunk. A létszám annyiban volt lényeges, hogy a tavalyi hibát el tudjuk kerülni, amikor megálltunk frissíteni, és ezzel végleg leszakadtunk. A berényi körforgalomban ugyanis egy motoros cimboránk várt minket, felszerelve üdítőkkel. Az instrukcióknak megfelelően, tisztes távolságból csatlakozott a záró motorosokhoz, és követett minket. A szentgyörgyi "részhajrát" idén is a pécsi barátom "nyerte", súlyfölényét és fizikai erejét teljesen kihasználva, elhúzott a vékonyabb versenyzőktől. 

Az első frissítőt az út bal szélén, elől közelítettük meg, amint várható volt, nagy kavarodás volt már itt is a kiállók és továbbhaladók között. Innentől már erősebb szél is fújt, ami tovább rostálta az addig elképesztően nagy mezőnyt. Motoros kisérőnk közben kihasználva Keszthely adottságait, a belvárosban elénk került, és néhány kilométerrel később az út szélén várt minket, kulacsokkal a kezében. Érdekes kérdés, hogy ez mennyiben megengedett, hiszen sokakat frissítettek az út széléről, a hivatalos pontok egyszerűen nem bírják kiszolgálni a hirtelen beérkező százas tömegeket időben (tisztában vagyunk vele, hogy túra, nem verseny, de mégis szerettünk volna az első grupettóval haladni, hiszen az nyújtotta a legideálisabb tempót). 

A következő falvakban a meleg és az ellenszél egyre szedte áldozatait, és fogyatkozott a mezőny, ami még így is óriási volt. Motoros frissítőnk óvatosan meg-meg előzött minket, és ahol biztonságosan tudott, fel is adogatta a kulacsokat. Ez a rekkenő hőségben nagyobb kellett, elképesztő vízvesztesége volt mindenkinek. Távolabbi ismerősöket mi is kisegítettük egy-egy korttyal, pont egy ilyen alkalommal következett be az, amitől leginkább tartottam - a lemaradás. Ha mindez végelgyengülés miatt jön el, akkor nincs rossz érzés, ennyi volt, majd jövőre jobb lesz. Nekem azonban a levegő okozta vesztem, ami a gumiból távozott el nagy sietséggel, szerencsére középen voltam egy járdasziget előtt, így még balesetet sem okozott a váratlan lassulásom. Feltettem a kezem - megadom magam a sorsnak - és persze hogy ne verjenek telibe, így lett öröm az ürömben, hogy a minket éppen követő motoros cimbora is észrevett időben. Gyors megállás, kerék ki, belső elő, pumpa - hol a pumpa? Sehol. Elhagytam? Mindenre gondoló barátom már varázsolta is elő a mini teszkós pumpát a motorból, amit rövid szereléssel szingós pumpává alakítottunk. Fújtam amíg bírtam, aztán kértem segítséget, így nagy nehezen néhány bárt beletuszkoltunk a belsőbe, és eközben azt is láttam, hogy a csapattárs is előkerült, pár perccel a mezőny után egy kisebb grupettóban. 

Még feltöltöttem a kulacsokat, magamhoz vettem pár szelet kaját, és a láthatáron pár pillanattal korábban eltűnt kiscsoport után igyekeztem. A több perces defektszerelős szünet felturbózott, így elég komoly tempót sikerült kifacsarni magamból, a csapatot pár kilométeren belül utolértem. Ekkor kiderült, hogy a harmadik frissítőnél volt egy bukás, és ott szakadt le a sok ember, nem azért mert frissíteni álltak meg. Egy újabb érv, hogy elől kell menni, ameddig csak az izmok fel nem adják a harcot. A mezőny üldözésében megfáradt grupetto élére álltam, és próbáltam nyugodt 30-35 között tolni az ellenszélben, hogy ne szakadjunk szét, de haladjunk is. Az utolsó frissítőnél szinte mindenki kiszállt, egy hölgy versenyző maradt velünk, így haladtunk az akarattyai part felé. Őt egy kis müzlivel segítettük ki, míg a pajtásomat izóval erősítettem, bár a gyomrának nem tett jó az akkor először használt italfajta (ez volt készen, ezt választottuk verseny előtt egy nappal). 

Akarattya lábánál találkoztunk utoljára a motoros cimborával, aki az összes maradék italkészletünk szétosztotta a rászorulók között, mivel korábban jeleztük, hogy mi már megleszünk - ebben volt egy kis tévedés részünkről... Pár perces beszélgetés után a csapattárs után eredtem, aki eléhezve, használhatatlan emésztéssel darálta az emelkedőt. Innen már csak egy cél lehetett - lehetőleg beérni hat óra alatt, hogy végre neki is meglegyen ez a cél a tavalyi mentőzés után. Az idő eléggé ki volt számolva, ahogy az ereje is, így komótosan, de mégis tartva a ritmust gyűrtük le a dombokat, és nem törődve a minket kielőző bringásokkal, saját tempót tartva haladtunk a cél felé. A hat órás terv így bőven meg lett, de az egyéni célomat, azaz az első csapattal érkezést nem tudtam teljesíteni. A defekt után csatlakozhattam volna egy gyorsabb trióhoz vagy pároshoz, de nekem már az sem adott volna igazi örömet, míg a csapattárssal érkezés célidőn belül - látva az ő küzdelmét az eléhezéssel és kimerültséggel - teljes kárpótlást nyújtott, és motivációt, hogy jövőre nekem is sikerüljön, ha kell, vason gurulva. Az viszont biztos, hogy az edzésen kívül az esemény előtt egy héttel új külső-belsőt kap a bringa, ha lehet defektmentes verzióban. 

A túrát egyébként 5:18-al teljesítette az eleje, ami nagyon szép teljesítmény az amatőr mezőnytől, pécsi kollégánk pár perccelu tánuk ért be, az akarattyai frissítésnél maradt le látótávolságba a mezőnytől, de még mi is az első százban voltunk, végülis a körülményekhez képest nem annyira vészes. Sajnos a cél után sok erő maradt bennem, így egy gavalléros gyorsítással eltörtem a kormányom is, így meg van a heti programom a bringaszerelés terén... Jövőre újra a Maratonra nevezek, egész addig, amíg az első mezőnnyel be nem érek, és utána jöhet a nagy falat, a Tour de Pelso. Talán már 2013-ban! 

Eredménylisták és célfotók. 

Beszámoló a Tour de Pelsóról 

Képek a résztvevőkről