Az elmúlt hetekben nem csak a Millenárisra jutottam ki, hanem kipróbáltam egy szabadgörgőt is, ami meglepően tetszett. Alapból rosszul vagyok a teremben végzett kerékpáros gyakorlatoktól, spinningelni egyszer sikerült, és mégegyszer megpróbáltam szobabringán is edzeni - de ehhez nekem nincs elég akaraterőm. A szabadgörgő viszont tetszik, ott ugyanis nem az erőt lehet jól fejleszteni, hanem a kerékpáros egyensúlyérzéket, egyenesen haladást valamint a körkörös, kiegyensúlyozott hajtást. Az már szinte biztos, hogy egy ilyennel meglepem magam az első hó megérkezésekor, addig pedig gyűjtöm az inspirációt. Az első videó arról, hogy mire alkalmas egy ilyen görgő unalmas téli estéken:

 A második egy japán keirin iskolában készült, hajtásfrekvencia fejlesztése:

És hogy mennyire veszélyes?

A kábelzárak leginkább attól védenek, hogy egy felkészületlen, de birtoklási vágytól megszédült járókelő ne vigye el a bringát, de egy profi ellen nem sokkal ér többet, mintha selyem masnival kötnénk ki a kedvenc kétkerekűnket. Az erővágó egy másodperc alatt hatástalanítja a gyengébb lakatokat, és a tolvaj huss, el is szaladt. Leszámítva, ha még időben kapcsolnak a szemtanúk, és el nem kapják. Azért elég szerencsés a tolvaj, nem minden esetben úszhatná meg a rosszember az incidenst...

A Flying Pigeon, azaz repülő galamb a kínai mobilizáció mintaképe, A KERÉKPÁR, melyik millióknak tette lehetővé a közlekedést. A klasszikus, II. Világháború körüli európai kerékpárok másolata a mai napig kapható Kínában, dacára a gagyi montik áradatának. Azonban nem csak hazájába lehet siker, a nosztalgia hullám elért Amerikába is, első körben Kanadába.

Az amerikaiak amúgy is imádják a kommunista relikviákat, jó példa erre az Ural motorkerékpárok sikere (ami gyakorlatilag egy BMW koppintás, szintén a II. VH idejéből), a cég gyakorlatilag az amerikai piacból él, bár az angoloknál is szeretik az oldalkocsis őskövületeket. Jobban megnézve, a Flying Pigeon sem más, mint egy elavult kerékpár a maga 61 éves történelmével, ósdi műszaki megoldásokkal, ráadásul nem is "OT", hanem új.

Kimondottan az ára sem túl alacsony, a kanadai adóknak köszönhetően csak nagy igyekezettel tudják 500 dollár alatt tartani, ennyiért már normális bringát is lehet venni, viszont egy darabka történelmet és kultúrát biztosan nem. Innen nézve még akár jó vétel is lehet, különösen az ázsiai származású, gyökerüket büszkén vállaló fiatalok szemében. Vajon a Csepel képes lesz olyan bringákkal és marketinggel folyamatosan megújulni, hogy a fiatalok azonosulni tudjanak vele?

The Flying Pigeon Bicycle from yulu canada on Vimeo.

Múlt hét pénteken egy kerékpáros okítás keretében eljutottam a Millenárisra, ahol életemben először fix hajtású, azaz fixi kerékpárral közlekedtem. Rendszeres olvasóim előtt nem titok, hogy az egyszerű kerékpárok esztétikailag mindig is vonzottak, de saját magamnak inkább csak váltós bringákat veszek, ha lehet legalább 20 sebességgel. Könnyen változhat ez. 

A pálya egyébként szakadt, törött lelátóval és betonnal, az egész helyben van valami Csernobilra emlékeztető lepukkantság - sajnos ez jutott nekünk, bár a javulás reményét jól jelzi, hogy a közeli bécsi fapálya is kihasználatlansággal küzd, pedig ott kicsit más a bringás élet és a pénztárca vastagsága. Visszatérve a Millire, és az ezeréves sólymokra, amiket kipróbálásra kaptunk, az egész élményt még mindig emésztem. Furcsa ez, hiszen mindenféle karbon bringákhoz szokva, legkevésbé sem vártam, hogy az év egyik legnagyobb bringázása egy alig pár kilométernyi tekerés lesz egy 412 méteres betonteknőben, egy vasvázas bringával. Még kevésbé gondoltam volna, hogy az országúton normálisnak ható áttétel a pályán sok lesz számomra: egyszerűen nem is tudtam felpörögni annyira, hogy sebességélményem legyen. Ellenben felkapaszkodni a falra, és onnan legurulni - az érzés nehezen megfizethető. Van valami szürreális abban, ahogy a gumi tapad a meredek betonfalon, és nem esik le az ember, és azt hiszem ez még elkísér egy darabig. Az idei évben már valószínűleg nem, de alapos felkészülés, és egy megfelelő pályagép beszerzése után, már látom, mi lesz a jövő évi cél. Egy fixi. Pályára. És persze egy utcára. Mondjuk egy ilyen: Bianchi Pista Sei Giorno, 2012-es modell, alu vázzal, karbon villával, és persze egy sebességgel és egy fékkel. 

Egyelőre még nem vagyok felkészülve a fixen hajtásra, de ami késik nem múlik. Végülis az első "komoly" országútim, egy acélvázas Peugeot Ventoux, egy  pincében várja az újjáélesztést, lehet, hogy az egysebességessé alakítás nyárra ideális lenne, míg télen szaladhatna sok sebességgel és sárvédővel alapozó bringaként. De igazából mégis egy ilyen Bianchi kéne, ha más nem dísznek a lakásba...

Priti, azaz pretty, csinos, ez a panamai irányzat elnevezése. Ebben a kultúrában nem a Tour de France replika karbon országúti kerékpár, vagy egy retró beütésű high-tech fixi a menő, hanem az egyéni kreativitás kiteljesedése két keréken.

Anyám, borogass. Mindenképpen érdemes tisztázni, hogy itt nem csak a szegénységről van szó, bár nyilván közelebb áll a jelenség a hazai F Astra és régi Swift tuningoló réteghez, mint az ABT tuningos A8-asokhoz, vagy 5kg-os országúti kerékpárt építő hobbistákhoz.

Hangtechnika minden mennyiségben. 

Ha a csengő már nem elég...

Ha jól látom, világítás és hangtechnika ennek a bringának is az erőssége, de az áttétel sem kutya...

Egy igazi lowrider, útpadkán vigyázni. A szokásos fény és hangtechnika itt is jelen van. 

és egy szolíd darab a végére, látszik, hogy nem ő a legmenőbb a közösségben, azért a hazai romkocsmákban még mutatna...