A századik bejegyzés szinte váratlanul hamar eljött, ami ebben a felgyorsult világban nem is csoda. Ahogy az életünk, úgy a kerékpározás is sokszor csak egy kis része a globális versenynek, ez esetben wattban, kilométerben, időben mérve siklunk át sokszor azon, amiért elkezdtük az egészet.

A blogban ha nem is napi rendszerességgel, de beszámolok a legnagyobbak összecsapásától a saját kis játékversenyeimig sokféle szintű teljesítményorientált tekerésről, még külön szekciót is készítettem ezeknek a cikkeknek. Azonban a versenyek izgalmánál is jobban szeretek csavarogni a legolcsóbb bringámmal, ami egy egyszerű CX, mindenféle terv, elvárás és úticél nélkül. Ilyenkor felfedezni indulok a környékre, legyen az a kerület ismeretlen utcái, a csepeli dunapart elhagyott földútjai, vagy a környező hegyek zsákutcái. A legszebb élményeim az ilyen tekerésekhez fűződnek, Budapest környéke is rengeteg érdekes dolgot kínál, akármelyik irányba is indulok el.

A csavargás a kerékpározás egyik legalapvetőbb eleme, az életünk kevés területén lehetünk ennyire szabadok, mint amikor eltévedve bolyongunk egy erdőben, mindenféle kötöttség nélkül. Kicsit ezt az érzést ragadja meg az észak-amerikai Rapha Team filmje is, ami ugyan 17 perc, de elég jó kis tájak vannak benne, érdemes belekukkantani...

Rapha Continental – The Movie from RAPHA on Vimeo.

Budapest közlekedésével kapcsolatban mindenkinek van véleménye, és mindenkinek más. Érthető, egy közel kétmilliós tömeg (az agglomerációval) érdeke is sokrétű. Szerencsére azonban a mai világban nem kell mindenkivel egyeztetni, hanem választunk képviselőket, vezetőket, akik elvileg a többség érdekeit előtérbe helyezve, lehetőleg mindenkinek jó megoldást találnak ki.

Vagy mégsem? A hét eleje a Budaörsi úton hirtelen felfestett buszsávról szól. Kerékpárosként most örülnöm kéne, hogy egy újabb lépést tettünk a tömegközlekedés erősítése és az autós forgalom csökkentése érdekében, de sajnos nem tudok tiszta szívből mosolyogni, ahogy a pár tucat méteres, semmibe sem vezető, járdán sárga festékkel épített kerékpárutaknak sem. Nem látom a rendszert az intézkedésekben, még ha van is egyáltalán. 

Hogy az unalomig ismételt példákat hozzam, Hollandiában is megtörtént a városok átalakítása, hiszen a 60-as, 70-es években az autók minden helyet felfaltak a haladáshoz, tároláshoz. Hasonló volt a helyzet a fejlett Európa több más országában is, hiszen a hétköznapi emberek ekkortájt engedhették meg maguknak igazán széles tömegben az autózást. Nálunk ugyanez a rendszerváltáskor zúdult a nyakunkba, és azóta sem tudunk mit kezdeni vele. Illetve ez nem igaz, egyes városokban megindult a változás, például turistaként Szegeden élettelinek tűnt a belváros, és sok más vidéki városban látom a fejlődést. 

Budapest ugyanakkor továbbra is nyomás alatt van: a BKV szerepe lenne, hogy az autósokat gyalogossá tegye, de őszintén szólva én még télen is inkább tekerek vagy robogózok, minthogy háromszor annyi időt szenvedjek a lepukkant tragacsokon. A BKV a nokiás dobozzal a korrupció szinonímája, és évtizedekig fogja nyögni az elmaradt fejlesztést, hacsak nem lép a városvezetés. Budapest nem egy igazi metropolisz, inkább egy lepukkant kertváros világszinten, ennek megfelelően a beépítettség sem olyan sűrű alig pár kilométerre a belvárostól, azaz rengeteg potenciális parkoló van, ahonnan sűrű járattal lehetne az embereket transzportálni a belvárosba, vagy kölcsönözhető kerékpárok végpontja is lehetne. (tudom, nincs pénz, kellett a választásra). 

Sokan nem hiszik, hogy lehet autó nélkül is élni egy városban, pedig de, csak épp nagyon erős (központi) akarat kell hozzá. Hollandia már 1990-ben kitalálta, hogy az akkori fejlett kerékpáros infrastruktúrát tovább fejleszti, és a 10 perces propagandafilmet a világ minden tájára elküldte. A kapcsolódás a Budaörsi út új buszsávjához képest a tervszerűség, hogy nem ad hoc történnek a változások, hanem egy cél felé haladunk. Ismeri valaki, hogy mi az önkormányzat vizíója, hogy fog kinézni Budapest 10, 20, 30 év múlva? Két kép, ugyanarról a holland utcáról:

1965, az út és parkoló középen

Ugyanez ma. Az autók továbbra is behajthatnak, indokolt esetben.

Még egy példa lentebb, mivel jár egy város drasztikus átalakítása. Nem állítom, hogy ez a legjobb megoldás, hiszen az autó a kerékpárhoz hasonlóan a szabadság egyik záloga, de mindkettőnek meg van a maga helye és szerepe, és nem árt, ha ismerjük a leginkább befolyással bíró városvezetők elképzelését is a jövőről, hogy még idejében optimalizálni tudjuk szavazóként is az eseményeket.

Egy frusztrált, de határozott véleménnyel rendelkező "úr" ma reggel sok kerékpárost felbosszantott úriemberhez méltatlan minősítgetéseivel, de az első dühöt valószínűleg minden normális bringásnál felváltotta a szánalom vagy mosoly. Mi tudjuk, hogy nem is annyira rossz dolog a városban tekerni, hogy mennyivel frissebben és jobb hangulatban érkezünk kerékpárral a munkába, mintha autót/bkv-t vagy robogót választottunk volna. Nyugodtan faljuk délben a kalóriadús kajákat, együttérzően mosolyogva a fogyókúrázó, mozogni lusta kollégákra, és fejben már a hétvégi tekerésre készülünk. A reggeli nap nem  a műszerfalat melegíti, hanem a hátunkat, és a biztonság nevében vastagított A oszlop helyett maximum a napszeműveg kerete takar bele a panorámába. A kerékpár sosem késik, nem ragad be a dugóba, még akkor sem, ha 50-100 ember teker ugyanabba az irányba. A kerékpáron van idő észrevenni a városba ragadt természet csodáit, anélkül, hogy bárhonnan elkésnénk. Egyszóval tekerni még Budapesten is jó!

Ezt Max már élete korai szakaszában felismerte, és bár az ő környezet a legtöbb budapesti lakosánál sokkal barátságosabb, ne féljünk legalább fejben hasonlóvá tenni mi sem:

(Érzékeny lelkűek figyelem, az alábbi videóban kisgyermek, kutya és napsütés megjelenítése látható!)

Ma újra egy kerékpárverseny hátsó soraiba készülök, a szombati szerelés, készülödés azonban egy gyerekkori kedvencem, az enyhén modoros és körülményes stílusban író Jerome K Jerome regényének részletét idézte. A Három ember kerékpáron című mű nem a szépirodalom 100 legfontosabb regényének színvonala, de egy esős vasárnap délután sokkal szórakoztatóbb, mint valami enyhén sérült celeb és néhány örömlány tv-s kalandjai. 

Az alábbi részlet nagyjából felidézi azt a skizofrén szituációt, amikor a nagyjából 98%-ason jól működő kerékpáron unalmamban hibát keresek, hogy frissen támadt amatőr szervízelési hobbimat kiélhessem. Pl. néhány hete vettem egy racsnileszedőt. Korábban évente 1-2 alkalommal lett volna szükségem rá, mióta meg van, 8-szor használtam már, többször, mint ahányszor tekertem. És még mennyi szerszámom hiányzik! Lehet, hogy kéne vennem egy gyakorló bringát, aki csak az indoklásra kiváncsi, a vastagon kiemelt részt keresse a lenti regényidézetben (J. K. Jerome, Három ember kerékpáron):

- A bicikli rendben van? - kérdezte Harris.
- Rendben.
- Atvizsgáltad?
- Nem vizsgáltam át, és senki sem fogja átvizsgálni. Működik és
működni is fog! Volt már némi tapasztalatom az ilyen átvizsgálást
illetoen. Ismertem egy embert Folkestone-ban. Egyik este azt
ajánlotta, hogy másnap induljunk hosszabb kerékpártúrára.
- Szívesen - feleltem. Reggel korán keltem, nehezen ment ugyan,
de gondoltam, a kirándulás kárpótolni fog. A társam fél órát
késett, kinn vártam rá a kertben. Gyönyörű ido volt. Amikor
megjött, így szólt:
-Jóképű gépe van. Hogy szalad?
- Mint a többi - feleltem. - Reggel gyorsabban, délután
lustábban. Megragadta a gépem elso kerekét, és hevesen cibálni
kezdte.
- Hagyja - kiáltottam -, még elrontja!
Nem értettem, miért cibálja az enyémet, amikor én nem cibáltam az
övét. Ha cibálni kell a gépet, itt vagyok én, a tulajdonos. Ugy
éreztem, mintha a kutyámat bántaná.
- Az elso kerék lötyög - mondta szigorúan.
- Csak ha lötyögtetik - védekeztem.
Valóban nem lötyögött. Nem lehetett azt lötyögésnek
nevezni.
- Roppant veszélyes! - mondta fejcsóválva.
- Hozzon egy csavarhúzót! - Ellenkezni akartam, de arra
gondoltam, hátha ért hozzá. Amikor visszajöttem, a földön ült. Az
elso kerék már nem a gépen volt, hanem a lába közt. Játszadozott
vele, forgatta, pörgette, az alkatrészek szanaszét hevertek a
kerti ösvényen.
- Valami történt az elso kerékkel - közölte.
- Nekem is úgy tűnik - feleltem letörten.
- Ugy látom, a csapágyban van a hiba - mondta gondterhelten.
- Ne fáradjon! Tegyük vissza és gyerünk!
- Nézzük csak meg, ha úgyis kinn van.
Mintha véletlenül jött volna ki.
Mielott lefoghattam volna, kicsavart valahol valamit amitol pár
tucat golyócska gurult szét az ösvényen.
- Fogja meg - kiáltotta -, fogja meg, egy sem veszhet el! -
Nagyon izgatott lett. Jó félórát csúszkáltunk a földön, és
összeszedtünk tizenhat golyót. Ismerosöm annak a reményének adott
kifejezést, hogy valamennyit megleltük, különben komoly változást
szenvedne a gép. Megmagyarázta, hogy gondosan meg kell számolni,
mennyit veszünk ki, és vigyázni kell, hogy pontosan ugyanannyit
tegyünk vissza. Megígértem, hogy ha valaha darabokra szednék egy
kerékpárt, emlékezni fogok tanácsára. Ovatosságból kalapomba
raktam a golyókat, és a kalapot a lépcsofeljáróra tettem.
Elismerem, hogy nem volt okos dolog, sot ostobaság volt.
Egyébként nem vagyok tökfej, csak befolyásolható. Ismerosöm
jóindulatúan közölte, hogy most már, ha úgyis belefogott,
megvizsgálja a láncot is a kedvemért, és nyomban elkezdte
rángatni az agyat. Megpróbáltam lebeszélni. Idéztem egy sokat
próbált barátom szavait: "Ha az agyaddal baj van, add el a gépet.
Igy olcsóbb!"
- Azok beszélnek így - szólt megvetoen -, akik nem értenek a
géphez. Mi sem könnyebb, mint az agyat kivenni. Igaza volt. Alig
öt perc múlva az agy is a földön hevert, kettéválva, mi pedig a
csavarokat kerestük. Eközben bevallotta, hogy mindig
megfoghatatlan volt számára, miért szoktak eltűnni a csavarok.
Még javában négykézláb csúszkáltunk, amikor Ethelbertha kijött a
házból. Nagyon elcsodálkozott. Azt hitte, már órák óta úton
vagyunk.
- Rögtön - mondta az ismerosöm -, csak segítek a kedves férjének
átvizsgálni a gépet. Jó gép, de nem árt megnézni néha.
- Ha majd mosakodni akarnak - mondta Ethelbertha -, menjenek
hátra a mosókonyhába. A lakást már kitakarították. Nekem még
odaszólt, hogy vitorlázni megy a barátnojével. Ebédre visszajön.
Sokért nem adtam volna, ha velük mehetek. Már belebetegedtem az
ácsorgásba, meg abba, hogy ez az idióta a gépemet roncsolta. A
józan eszem azt súgta, ne hagyjam tovább. Jogom van megvédeni a
tulajdonomat egy orült pusztításától. "Fogd meg a gallérját, és
rakd ki a szűrét!" De ellágyulok, ha valakit bántanom kell.
Hagytam tehát, hadd piszmogjon tovább. Egy ido múlva felhagyott a
csavarok keresésével. Bizalmasan közölte, hogy a csavar fortélyos
jószág, akkor bukkan elo, amikor a legkevésbé várjuk. Most inkább
a láncot óhajtja megvizsgálni. Igy is tett. Ugy megszorította a
láncot, hogy már mozdulni sem bírt. Azután addig lazította, míg
az eredetinek a kétszeresére nem nott. Ezt elintézvén
kijelentette, hogy leghelyesebb, ha az elso kereket
visszatesszük. Én a villát fogtam, o a kerékkel kínlódott, Tíz
perc múlva azt ajánlottam, fogja o a villát, én a kereket. Helyet
cseréltünk. Ujabb öt perc múlva leejtette a gépet, és a kezét a
térde közé nyomkodva kisebb sétát tett a teniszpályán. Eközben
furcsa, sziszego hangon kioktatott, hogy nagyon kell vigyázni,
nehogy az ujjunk a villa és a küllo közé szoruljon.
Biztosítottam, hogy szavaiban sok igazság van, saját
tapasztalataim ugyanezt bizonyítják. Miután az ujját bekötözte,
ismét munkához láttunk. Nagy nehezen visszaraktuk a kereket.
Amikor elkészültünk, harsányan felnevetett. - Minek örül?
- Szamár vagyok! - közölte vidáman.
Ez volt az elso eset, hogy becsülnöm kellett. Érdeklodtem, hogyan
jött rá erre.
- Kinn hagytuk a golyókat - felelte.
A kalapomat kerestem. Felborulva hevert az ösvényen, Ethelbertha
kedvenc kutyája éppen a golyókat ette. Ugy nyeldeste oket, mint a
nokedlit.
- Megárt neki - jegyezte meg ismerosöm. - Kemény acél.
- Kutya baja sem lesz - feleltem. - A héten már megevett egy pár
cipofűzot és egy csomag tűt. Ugy látszik, a kölyökkutyák kívánják
az efféle serkentoket. De mi lesz a biciklimmel?
- Visszateszünk, amennyit találunk - mondta vidáman -, és bízzunk
Istenben. Tizenegyet találtunk. Hatot tettünk az egyik oldalra,
ötöt a másikra. Fél óra múlva helyén volt a kerék. Most aztán
valóban lötyögött, a vak is láthatta. Ismerosöm megnyugtatott,
hogy egyelore jó lesz. Ugy láttam, elfáradt, hazament volna, ha
engedem. De most már a fejembe vettem, hogy lesz, ami lesz, a
munkát befejeztetem vele. A kirándulásról rég lemondtam, a
gépemrol is. Érdeklodve szemléltem tehát, hogyan karmolja,
csípi, marcangolja magát. El-elcsüggedo lelkét olykor egy pohár
sörrel vagy buzdító szóval élesztgettem.
- Élvezet nézni önt - mondtam -, lenyűgözo az ügyessége, uram.
Vidám bizakodása és törhetetlen reménykedése jókedvre derít!
Buzdításomra ismét munkához látott. Megpróbálta visszatenni az
agyat. A gépet a falhoz támasztotta, és a visszájáról javította.
Azután egy fának döntötte, és a felé eso oldalról próbálkozott.
Utána nekem kellett a gépet tartanom, mert o aláfeküdt, a fejét a
kerekek közé nyomta, miközben az olaj az arcára folyt. Végül
rákuporodott, mint egy csomagtartó, de megingott és fejre esett.
Három esetben ezt mondta:
- Hála Istennek, végre sikerült!
Két esetben ezt:
- Kössenek fel, ha így sem lesz jó!
Azt, amit harmadszor mondott, megpróbálom elfelejteni.
Végül elvesztette az önuralmát, és csapkodni kezdte a gépet.
Örömmel láttam, hogy a kerékpár sincs fából. A következo percek
pankrációs birkózássá fajultak. Hol a kerékpár volt alul, o pedig
rajta, majd o a földön, és a gép a hasán. Már-már gyozni
látszott, és keményen ült a nyeregben, de gyozelme rövid életű
volt. A bicikli hirtelen kiszabadult, és rávetve magát, fejbe
vágta a kormánnyal. Háromnegyed egykor mocskosan, ziláltan,
rongyosan és véresen így szólt :
- No, elég lesz ! - Felállt, és a homlokát törolgette. Ugy
láttam, a gépnek is elege volt. Nehéz volt eldönteni, melyikük
szenvedett többet. Ismerosömet hátravittem a mosókonyhába, ahol
szappan és egyéb alkalmatosság nélkül úgy-ahogy megmosdott. Aztán
hazaküldtem. A biciklit kocsira raktam és elszállítottam a
legközelebbi javítóműhelybe. A művezeto odajött és rábámult.
- Mit kezdjek ezzel? - kérdezte.
- Javítsa meg, ha lehet.
- Kissé legyengült - mondta -, de mindent megteszek. Meg is tett
mindent. Két fontomba került. Aztán megbíztam egy ügynököt, hogy
adja el. Senkit sem szeretek becsapni. Azt ajánlottam, hogy
tavalyi gépnek hirdesse. Az ügynök viszont azt javasolta, hogy ne
mondjunk életkort.
- Az ilyen üzletnél nem az igazság a fontos, hanem amit a vevo
elhisz. Köztünk szólva nem úgy nézem, mintha tavaly vette volna.
Megvan ez már tízéves is. Nem mondunk dátumot, kapunk érte,
amennyit kapunk. Kaptam is tole öt fontot, és megesküdött, hogy
ez több, mint amennyirol álmodni mert. Hát igen! Kétfajta
kerékpáros van. Van, aki a javítást élvezi, van, aki a
kerékpározást. Azt hiszem, a javítás nagyobb élvezet. Az ilyen
ember fütyül rá, milyen ido van, merrol fúj a szél, rossz utakon
sem gyötri magát. Kis sámli, csavarhúzó, olajozókanna, egy marék
rongy, és egész nap boldog. Mit számít az, hogy úgy fest, mint
egy kóbor cigány, és bárki meggyanúsíthatja, hogy lopta a gépet?
Csak az a baj, hogy egyesek egy gépbol két élvezetet szeretnének
kisajtolni. Ez pedig nem megy. Vagy javítani akarsz, vagy
biciklizni. Dupla megterhelést egyetlen gép sem bír el. A magam
részérol biciklizéspárti vagyok, ezért gondosan óvakodom minden
javítási kísérlettol. Ha útközben baj éri a gépemet, leülök az
árokpartra, és türelmesen várok, amíg egy szekéren
továbbdöcöghetek. Veszély csak akkor fenyeget, ha amator javító
közeleg. Az ilyen mániákus szerelore egy bedöglött gép olyan
hatással van, mint az útszéli tetem a varjúra. Diadalordítással
csap le rá. Eloször megpróbálom udvariasan elhárítani:
- Semmi az egész, ne fáradjon. Igazán lekötelezne, ha nem
zavartatná magát.
Sajnos, ez a legtöbbször hatástalan. Ilyenkor a leghelyesebb
bunkót ragadni, és kidagadt nyakkal ráordítani:
- Hagyja a gépet, vagy beverem a fejét!

A szingós gumival hétköznapi kerékpáros leginkább a tv-ben találkozik, de pálya és bizonyos szint felett országúti versenyeken is ez az egyes számú választás, a hagyományos peremes belsőkkel szemben több pozitív tulajdonsága is van. Általában könnyebbek és maga a felni is könnyebb a szingós gumihoz, defekt esetén nem romlik olyan drasztikusan a kerékpár irányíthatósága, kisebb a gördülési ellenállásuk. Ugyanakkor még sem való mindenkinek, hiszen egyrészt drágák, másrészt a defektet nem lehet út mellett javítani, csak gumicserével, amit viszont fel kell ragasztani a felnire.

Évtizedekkel ezelőtt a nyíregyházi oroszpiacon vásároltam a szingós gumikat fillérekért, de a pár száz kilométerenkénti defekt miatt azóta sem volt ilyen kerekem, bár nem kizárt, hogy ha komolyabban veszem a ciklokrosszozást, akkor beruházok egybe. A ciklokrossznál ugyanis keskeny, de alacsony nyomású gumikkal mennek terepen, ami a felütéses defekt receptje. A szingós kerékkel viszont akár 1-2 barral is lehet menni, ahogy ezt tavaly a cseh ciklokrossz VB futamon láttuk, amit Stybar nyert a hazai többezres közönség előtt. A lenti videó a Vittoria gyárában készült, a cérnától a kész gumiig követi a folyamatot.