A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
A Tour de France a világ leghosszabb professzionális állóképességi versenye, ahol még a legutolsó vízhordó is emberfeletti teljesítményt nyújt, nem beszélve az élmezőnyről. Hogy mindezt a teljesítményt tisztán, vagy serkentőszerekkel érik el, lényegtelen abból a szempontból, hogy nekünk még a legtutibb kémiai labor is kevés lenne egy rövid szakaszra is. Bár a videóban nem szerepel, a 2007-es VB-n Cancellara mögött második Bodrogi László egyetlen magyarként vett részt 2005-ben a Touron, másnak ez a bravúr még nem sikerült hazánkból - talán ez is helyreteszi a sokszor leszólt "doppingos" mezőny színvonalát.
És hogy mi változott az évek alatt? A technika rengeteget, ma már acél alig található a kerékpárokban, a súlynak alsó határt kell szabni, a versenyzőket a tavalyi évig rádióval segítették, és sok száz autós karaván kíséri a versenyzőket, akikre több százezres tömeg kíváncsi élőben, naponta, három héten át. És mi nem változott? Az izzadtság, szenvedés, emberfeletti teljesítmény, és a győzelem öröme. Nosztalgia felsőfokon:
A fából készült felnik évtizedeken át uralták a kerékpárversenyeket. Legyen szó Tour-ról, olimpiáról vagy világbajnokságról, országúti vagy pálya bringákról, 70 éven keresztül az egyetlen elfogadott felni anyag a fa volt.
Egyeduralkodásának az egyre jobb acél és alumínium felnik vetettek véget, és bár az élsportból szinte teljesen eltűnt a tradícionális anyag, a világon mégis létezik még egy műhely, ahol még mindig készülnek laminált kerekek.
A Ghiselli felnik többféle verzióban készülnek, szingós és peremes gumikhoz is, pálya, túra, vagy országúti versenycélra. A fa egy szlovén erdőből származik évtizedek óta, melynek helyszíne természetesen titkos, és kivágás után 5 évig szárítják. A felni mai napig úgy néz ki, mint az ősidőkben, azonban a modern epoxi ragasztó és egy réteg vászon a farétegek közé sokkal tartósabb és csendesebb terméket eredményez. A súlyuk 4-500 gramm között mozog, ami nem kevés az 1 kg alatti kerékszettek korában, de az átlagos felnikhez képest azért elviselhető.
A fa azonban nem csak a súlya miatt maradt le az alumínium mögött. Először is, érzékeny a nedvességre: nem száradhat ki teljesen, mert törékeny lesz, és a vizet sem szereti, ha sok van belőle. Elvileg elég kiszárítani eső után, és ha évtizedeken keresztül megfelelt a profiknak, akkor valószínűleg annyira azért nem sérülékeny. A fékezés is nehéz kérdés, nem valószínű, hogy a bőrfékpofák a sarki bringaboltban is kaphatóak, ráadásul néhány hosszabb lejtőzés után elkopnak. Megoldás lehet egyes karbon felnikhez ajánlott betét, de ezek nyomot hagynak a fán. A teljesítményre már többször utaltam - ugyan az Alpokot azóta leaszfaltozták, de Belgiumban (vagy Budapesten) remekül lehet utánozni a macskaköves szakaszokat, ahol valaha ezeknek helyt kellett állniuk.
A legnagyobb előny azonban a csendes és kényelmes futás. Egy mai merev kerék a legkisebb úthibán is döccen, és Budapest környékén nem nehéz ilyet találni. Ha nem megy sokat hegyre az ember, a fékekkel sem lesz akkora gond, az országúti bringákat pedig amúgy sem jó esőben használni. Utolsó kérdés lehet még az ár - nos nem olcsóak. 200 dollár körül árulják darabját Amerikában, itthon még nincs forgalmazójuk (bár a cég nyitott a kapcsolatokra. Valaki esetleg?). Egy jó kis Reynolds vázzal, retró Campa szettel ideális választás lenne a hétvégi lazítós bringának, de ez az álom jelenleg még álom is marad.
A fából készült felnik évtizedeken át uralták a kerékpárversenyeket. Legyen szó Tour-ról, olimpiáról vagy világbajnokságról, országúti vagy pálya bringákról, 70 éven keresztül az egyetlen elfogadott felni anyag a fa volt.
Egyeduralkodásának az egyre jobb acél és alumínium ötvözetek vetettek véget, és bár az élsportból szinte teljesen eltűnt a tradícionális anyag, a világon mégis létezik egy műhely, ahol még mindig készülnek laminált kerekek.
A Ghiselli felnik többféle verzióban készülnek, szingós és peremes gumikhoz is, pálya, túra, vagy országúti versenycélra. A fa egy szlovén erdőből származik évtizedek óta, melynek helyszíne természetesen titkos, és kivágás után 5 évig szárítják. A felni mai napig úgy néz ki, mint az ősidőkben, azonban a modern epoxi ragasztó és egy réteg vászon a farétegek közé sokkal tartósabb és csendesebb terméket eredményez. A súlyuk 4-500 gramm között mozog, ami nem kevés az 1 kg alatti kerékszettek korában, de az átlagos felnikhez képest azért elviselhető.
A fa azonban nem csak a súlya miatt maradt le az alumínium mögött. Először is, érzékeny a nedvességre: nem száradhat ki teljesen, mert törékeny lesz, és a vizet sem szereti, ha sok van belőle. Elvileg elég kiszárítani eső után, és ha évtizedeken keresztül megfelelt a profiknak, akkor valószínűleg annyira azért nem sérülékeny. A fékezés is nehéz kérdés, nem valószínű, hogy a bőrfékpofák a sarki bringaboltban kaphatóak, ráadásul néhány hosszabb lejtőzés után elkopnak. Megoldás lehet egyes karbon felnikhez ajánlott betét, de ezek nyomot hagynak a fán. A teljesítményre már többször utaltam - ugyan az Alpokot azóta leaszfaltozták, de Belgiumban (vagy Budapesten) remekül lehet utánozni a macskaköves szakaszokat, ahol valaha ezeknek helyt kellett állniuk.
A legnagyobb előny ugyanis a csendes és kényelmes futás. Egy mai merev kerék a legkisebb úthibán is döccen, és Budapest környékén nem nehéz ilyet találni. Ha nem megy sokat hegyre az ember, a fékekkel sem lesz akkora gond, az országúti bringákat pedig amúgy sem jó esőben használni. Utolsó kérdés lehet még az ár - nos nem olcsóak. 200 dollár körül árulják darabját Amerikában, itthoni forgalmazójuk a Rob4bike (Thanx Ficus!). Egy jó kis Reynolds vázzal, retró Campa szettel ideális választás lenne a hétvégi lazítós bringának, de ez az álom jelenleg még álom is marad.
A kerékpáros sajtó az elmúlt években nagyrészt a különböző doppingügyektől volt hangos, elég Contador ügyére gondolni, vagy a napokban lebukott Riccóra. A csalások azonban egyidősek a sport történelmével.
Floyd Landis, amerikai származású, Tour győzelemtől megfosztott versenyző nyilatkozott többször is az utóbbi időben arról, hogy szerinte az élmezőnyben mindenki doppingol (még Armstrong is, akinek csapattársa volt), és csak a hülyék buknak meg. Nos ő megbukott... Ugyanakkor lehet valami abban, amit mond, hiszen a világ legjobban ellenőrzött sportja a kerékpározás, és nem ritkák a lebukások. Tragédiákban sincs hiány, elég Marco Pantanira gondolni, róla hamarosan írok egy külön posztot, a denevérfülű bajnok drogproblémái ellenére a legnagyobbak egyike marad.
Visszatérve az eredeti témára, az első igazán nagy lebukó Maurice Garin volt, 1904-ből. Az Aosta-völgyből származó olasz versenyző francia állampolgárként nyerte az első Tour-t, 1903-ban. 1904-ben szintén ő nyert, de még abban az évben, decemberben megfosztották címétől. Az indoklás szerint valószínűleg vonattal tette meg az út egy részét. Sajnos a dokumentumok az I. Világháborúban megsemmisültek, a németek elől egy teherautóba rakták az iratokat, és leküldték délre - azóta sem tudni, mi lett a sorsuk.
Abszurdnak tűnik a vonatozás a mai Tour ismeretében, ahol több száz autó kíséri a mezőnyt, mindenhol jelen van a tv és az akár milliós nézősereg. A verseny kezdetén még más volt a helyzet. Egy mai 1000 forintos túrán már hiszti van, ha csak 50 km-enként van frissítő, és ott nincs legalább kétféle innivaló és többféle kaja, na ez nem volt így a világ leghíresebb versenyén. A frissítők teljesen hiányoztak, a viszonyokat jól jellemzi a chasse à la canette kifejezés, ami nagyjából azt jelenti, hogy a kerékpáros beszalad a kocsmába, ellopja, amit tud, és a mezőny után ered. A nagy sztárok nem csinálták ezt, de az akkori kísérőknek ez szinte mindennapos volt. A legkelendőbb ital nem az izotóniás csodalötyi volt (ismét visszautalnék a felháborodásra egyes Maratonokon, hogy "túlhígítják" az italokat), hanem a közönséges bor. Ma azonnal kizárnak bárkit, aki alkoholt fogyaszt, akkor ez volt a természetes, így csillapították az éhségüket, és tompították a fájdalmat.
Fájdalomcsillapításra szükség is volt, a nevezetes 1904-es Tour 6 szakaszból állt, a legrövidebb volt 268 km, míg a maradék 5 szakasz 370-470 km között váltakozott. Mindezt kísérőautó, frissítő, lezárt utak nélkül, az akkori kerékpárokon. Nem csoda, ha a versenyzők egy része autóval húzatta magát, vagy vonatra szállt a győzelem reményében. A versenyzők másik nagy ellensége a defektek és balesetek nagy száma volt, valamint a nézők, akik előszeretettel dobálták a rajongott versenyzőik ellenfeleit kövekkel (Garint is fejbe verték egy kővel), vagy szimplán lökték le őket a bringáról.
Kemény idők, de kemény emberek is, Garin többek között az egyórás csúcsot is tartotta sokáig 45 km/h átlaggal, igaz, áramvonalasított kerékpárral. A kizárás után sem szakadt el végleg a kerékpározástól, Lensben boltot nyitott, később saját csapat indításával is próbálkozott.
