A kerékpáros sajtó az elmúlt években nagyrészt a különböző doppingügyektől volt hangos, elég Contador ügyére gondolni, vagy a napokban lebukott Riccóra. A csalások azonban egyidősek a sport történelmével.

Floyd Landis, amerikai származású, Tour győzelemtől megfosztott versenyző nyilatkozott többször is az utóbbi időben arról, hogy szerinte az élmezőnyben mindenki doppingol (még Armstrong is, akinek csapattársa volt), és csak a hülyék buknak meg. Nos ő megbukott... Ugyanakkor lehet valami abban, amit mond, hiszen a világ legjobban ellenőrzött sportja a kerékpározás, és nem ritkák a lebukások. Tragédiákban sincs hiány, elég Marco Pantanira gondolni, róla hamarosan írok egy külön posztot, a denevérfülű bajnok drogproblémái ellenére a legnagyobbak egyike marad.

Visszatérve az eredeti témára, az első igazán nagy lebukó Maurice Garin volt, 1904-ből. Az Aosta-völgyből származó olasz versenyző francia állampolgárként nyerte az első Tour-t, 1903-ban. 1904-ben szintén ő nyert, de még abban az évben, decemberben megfosztották címétől. Az indoklás szerint valószínűleg vonattal tette meg az út egy részét. Sajnos a dokumentumok az I. Világháborúban megsemmisültek, a németek elől egy teherautóba rakták az iratokat, és leküldték délre - azóta sem tudni, mi lett a sorsuk.

Abszurdnak tűnik a vonatozás a mai Tour ismeretében, ahol több száz autó kíséri a mezőnyt, mindenhol jelen van a tv és az akár milliós nézősereg. A verseny kezdetén még más volt a helyzet. Egy mai 1000 forintos túrán már hiszti van, ha csak 50 km-enként van frissítő, és ott nincs legalább kétféle innivaló és többféle kaja, na ez nem volt így a világ leghíresebb versenyén. A frissítők teljesen hiányoztak, a viszonyokat jól jellemzi a chasse à la canette kifejezés, ami nagyjából azt jelenti, hogy a kerékpáros beszalad a kocsmába, ellopja, amit tud, és a mezőny után ered. A nagy sztárok nem csinálták ezt, de az akkori kísérőknek ez szinte mindennapos volt. A legkelendőbb ital nem az izotóniás csodalötyi volt (ismét visszautalnék a felháborodásra egyes Maratonokon, hogy "túlhígítják" az italokat), hanem a közönséges bor. Ma azonnal kizárnak bárkit, aki alkoholt fogyaszt, akkor ez volt a természetes, így csillapították az éhségüket, és tompították a fájdalmat.

Fájdalomcsillapításra szükség is volt, a nevezetes 1904-es Tour 6 szakaszból állt, a legrövidebb volt 268 km, míg a maradék 5 szakasz 370-470 km között váltakozott. Mindezt kísérőautó, frissítő, lezárt utak nélkül, az akkori kerékpárokon. Nem csoda, ha a versenyzők egy része autóval húzatta magát, vagy vonatra szállt a győzelem reményében. A versenyzők másik nagy ellensége a defektek és balesetek nagy száma volt, valamint a nézők, akik előszeretettel dobálták a rajongott versenyzőik ellenfeleit kövekkel (Garint is fejbe verték egy kővel), vagy szimplán lökték le őket a bringáról.

Kemény idők, de kemény emberek is, Garin többek között az egyórás csúcsot is tartotta sokáig 45 km/h átlaggal, igaz, áramvonalasított kerékpárral. A kizárás után sem szakadt el végleg a kerékpározástól, Lensben boltot nyitott, később saját csapat indításával is próbálkozott.