Állítólag bajban vannak a plázák, nincs elég vásárló. Van egy ötletünk, mivel lehet becsalogatni az embereket. A cseh Funbikes épp egy garázsba szervezett látványos fixis versenyt egy prágai több emeletes garázsban. Ha a kőbányai sörpincékben lehet jó versenyt rendezni, akkor a budapesti plázákban is lehetne, már csak valakinek meg kell rendezni. Egy nevezőről már most tudok!
Garage Race Praha 19.3.2011 by Funbikes from Funbikes on Vimeo.
A kerékpárversenyzők a testre feszülős ruhák után a borotvált lábukért kapják a legtöbb cinkelést. A borotválás mellett több érvet is fel szoktak sorolni, bár tudományos kutatás egyiket sem támasztotta 100%-ig alá. Íme az érvek és válaszok:
1. Csökkenti a kerékpáros légellenállását
Az elmélet: az áramlástanilag optimalizált ruhák, aerovázak, ultrakönnyű, magasfelnis karbonkerekek korában hiba lenne elhanyagolni azt a minimális, de valós előnyt, amit a csupasz lábak jelentenek. Egy 1987-es tanulmány szerint (Chester Kyle) 0,6%-os előnyt jelent a borotvált láb, ami egy 40 km-esidőfutamon 37-esátlaggal nagyjából 5 másodpercet jelent.
A valóság: a valós előny attól függ, mennyire szőrös a lábad. Egy áramlástanilag optimalizált ruha amúgy is lenyomja a szőrt, így ahhoz képest minimális a nyereség, illetve nagyjából a kerékpárosok 99,9 százaléka ritkán kerül olyan helyzetbe, ahol ezen múlna bármi is.
2. Növeli a masszázs hatékonyságát és érzetét.
Az elmélet: a szőr meghúzása masszázs közben fáj. Nagyon.
A valóság: ez sok kerékpáros legfőbb indoka profi szinteken, többek között azért is, mert a szőrösebb lábhoz több olaj kell, és ezt nem mindenki szereti, ugyanakkor egyes masszőrök szerint ennek semmi jelentősége.
3. Sérülés esetén a sebek ellátása és gyógyulása egyszerűbb
Az elmélet: a versenyszerű kerékpározás közben oly gyakori horzsolásoknál könnyebb a sebet tisztítani, ha nem ragad a szőrbe mindenféle mocsok, és a gyógyulás is gyorsabb emiatt.
A valóság: ez elfogadható indok, hiszen tényleg könnyebb a seb kitisztítása, és a sebtapasz is jobban megtapad a csupasz bőrön. Ugyanakkor egy átlagos kerékpárosnál az ilyen sérülések elég ritkák, míg a borotválás idő és energiaigényes.
4. Jobban néz ki - és ettől leszel gyorsabb
Az elmélet: egy szálkás izomzat minden kis mozdulata jobban látszik szőr nélkül, amitől erősebbnek és gyorsabbnak érzed magad
A valóság: a lélektani előny valóban meg van egy bizonyos izom definiáltság esetén, de egy hájas fehér comb szőr nélkül sem fog vizuálisan segíteni a gyorsaság elérésben.
5. A nők szeretik a borotvált lábú férfiakat.
Az elmélet: a nők gyakran vigyorognak a férfiak borotválkozása közben, de imádják a sima felületeket.
A valóság: ez bizony erősen partnerfüggő. Egyes szubkultúrákban elképzelhetetlen a szőrös férfitest, és bringázástól függetlenül még a szemöldöküket is kiszedik szinte. A bringásoknál ugyanakkor a kezdeti idegenkedést gyakran felváltja az elvárás a borotválkozás irányában a partner részéről. Aki eddig nem borotválta, jól gondolja meg, nehéz visszalépni utána!
6. Ha egyszer borotválod, utána erősebb lesz a szőr
Az elmélet: borotválkozás után szúrósnak, erősnek tűnik a szőr, és nem véletlen, hogy a tizenéves fiúk is korán, sűrűn borotvűlják az arcukat, hogy erősödjön a szakáll.
A valóság: hogy ez nettó baromság, a szőr erőssége genetikailag meghatározott, ezen a borotválás nem javít, de nem is ront. Ezt érdemes sokszor elismételni a női magazinok biológiából felmentett újságíróitól tanuló hölgy ismerősöknek is..
+1. A hagyomány
Az elmélet: a szőr eldobása jelzi, hogy elkötelezted magad a kerékpárversenyzés mellett, és ezt többé nem akarod eltitkolni.
A valóság: a hagyomány miatt kezdik el a legtöbben a borotválást, ha kerékpárversenyző vagy, akkor csinálod. Az igazi kerékpárosok borotválkoznak. (Nekem még nem egyértelmű az elköteleződésem ezek szerint.)
Rekord létszámú induló volt a Tour de Pelso futamain, megúsztuk a viharokat, a nagy bukásokat, csak egy defekten múlott, hogy jövőre a Balaton Maraton helyett az igazi versenyt válasszam.
A Tour de Pelso/Balaton Maraton hagyományosan a legnagyobb létszámú magyar országúti rendezvény, ugyanakkor sokaknak az év legnehezebb vagy egyetlen versenye is. Edzőtársammal felkészülési versenynek számoltuk az augusztusi Transz Hungária Maratonra, ami 4 napos, napi sok órás erőfeszítés. A Balaton Maraton pont ugyanezt tudja, csak éppen egy napig, 5,5-9 óra között, felkészültségtől függően.
Mivel az idén a versenyt teljesen szétválasztották a túrától, kis bizalmatlansággal, de az utóbbit választottuk. A lószolós, rángatós, nagy sebességű Tour de Pelso, ahol a hazai élmezőny és amatőr kupa versenyzői indulnak, sokkal izgalmasabb a dinamikája miatt, de azt a tempót a sokkal rövidebb versenyeken sem bírjuk. A 20 perccel később induló Maratonon viszont nincsenek csapatérdekek, nincs állandó tempóváltás, csak néhány tucat erős ember, és néhány száz elszánt hobbi sportoló, aki a lehető legjobban szeretne menni ezen a napon. Mi magunkat a két csapat közé soroljuk, így az elvárás magunkkal szemben az élmezőnnyel érkezés volt, amennyiben nem pukkanunk ki korábban.
A tekerés jól indult, mivel a melegítést elnagyoltuk (gyakorlatlag odagurultunk a célhoz), így jól esett a több kilométeres valódi lassúrajt. A hatalmas, több száz fős mezőnyben érdemes volt elöl helyezkedni, hiszen sokan nem járnak rendszeresen versenyre, így a tömegben nehezebben mozognak, erőset és hirtelen fékeznek, egy kulacs elővétele is méteres kacsázásokat eredményez. Az igaz ugyan, hogy kb az elejétől 30 méterrel már tökéletes szélcsend van, ellenben nagy a bukás veszély, és az állandó fék-fék-fék miatt sokat kell hirtelen gyorsítani. Ennek megfelelően igyekeztünk is az első 30-50 ember között maradni, annak ellenére, hogy itt még nagyobb szél éri az embert, sokkal kiszámíthatóbb a tempó, és nincsenek hirtelen iramváltások.
Az első két órában bőven negyven feletti átlaggal haladtunk, kényelmes tempóban léptük át a déli part minimális domborzatán. Az első nagyobb széthúzódás a balatonberényi parton volt, ott kicsit növelve a tempót elsőként értem fel, hátha így megindul egy kisebb társaság, amihez csatlakozhatunk. A létszám annyiban volt lényeges, hogy a tavalyi hibát el tudjuk kerülni, amikor megálltunk frissíteni, és ezzel végleg leszakadtunk. A berényi körforgalomban ugyanis egy motoros cimboránk várt minket, felszerelve üdítőkkel. Az instrukcióknak megfelelően, tisztes távolságból csatlakozott a záró motorosokhoz, és követett minket. A szentgyörgyi "részhajrát" idén is a pécsi barátom "nyerte", súlyfölényét és fizikai erejét teljesen kihasználva, elhúzott a vékonyabb versenyzőktől.
Az első frissítőt az út bal szélén, elől közelítettük meg, amint várható volt, nagy kavarodás volt már itt is a kiállók és továbbhaladók között. Innentől már erősebb szél is fújt, ami tovább rostálta az addig elképesztően nagy mezőnyt. Motoros kisérőnk közben kihasználva Keszthely adottságait, a belvárosban elénk került, és néhány kilométerrel később az út szélén várt minket, kulacsokkal a kezében. Érdekes kérdés, hogy ez mennyiben megengedett, hiszen sokakat frissítettek az út széléről, a hivatalos pontok egyszerűen nem bírják kiszolgálni a hirtelen beérkező százas tömegeket időben (tisztában vagyunk vele, hogy túra, nem verseny, de mégis szerettünk volna az első grupettóval haladni, hiszen az nyújtotta a legideálisabb tempót).
A következő falvakban a meleg és az ellenszél egyre szedte áldozatait, és fogyatkozott a mezőny, ami még így is óriási volt. Motoros frissítőnk óvatosan meg-meg előzött minket, és ahol biztonságosan tudott, fel is adogatta a kulacsokat. Ez a rekkenő hőségben nagyobb kellett, elképesztő vízvesztesége volt mindenkinek. Távolabbi ismerősöket mi is kisegítettük egy-egy korttyal, pont egy ilyen alkalommal következett be az, amitől leginkább tartottam - a lemaradás. Ha mindez végelgyengülés miatt jön el, akkor nincs rossz érzés, ennyi volt, majd jövőre jobb lesz. Nekem azonban a levegő okozta vesztem, ami a gumiból távozott el nagy sietséggel, szerencsére középen voltam egy járdasziget előtt, így még balesetet sem okozott a váratlan lassulásom. Feltettem a kezem - megadom magam a sorsnak - és persze hogy ne verjenek telibe, így lett öröm az ürömben, hogy a minket éppen követő motoros cimbora is észrevett időben. Gyors megállás, kerék ki, belső elő, pumpa - hol a pumpa? Sehol. Elhagytam? Mindenre gondoló barátom már varázsolta is elő a mini teszkós pumpát a motorból, amit rövid szereléssel szingós pumpává alakítottunk. Fújtam amíg bírtam, aztán kértem segítséget, így nagy nehezen néhány bárt beletuszkoltunk a belsőbe, és eközben azt is láttam, hogy a csapattárs is előkerült, pár perccel a mezőny után egy kisebb grupettóban.
Még feltöltöttem a kulacsokat, magamhoz vettem pár szelet kaját, és a láthatáron pár pillanattal korábban eltűnt kiscsoport után igyekeztem. A több perces defektszerelős szünet felturbózott, így elég komoly tempót sikerült kifacsarni magamból, a csapatot pár kilométeren belül utolértem. Ekkor kiderült, hogy a harmadik frissítőnél volt egy bukás, és ott szakadt le a sok ember, nem azért mert frissíteni álltak meg. Egy újabb érv, hogy elől kell menni, ameddig csak az izmok fel nem adják a harcot. A mezőny üldözésében megfáradt grupetto élére álltam, és próbáltam nyugodt 30-35 között tolni az ellenszélben, hogy ne szakadjunk szét, de haladjunk is. Az utolsó frissítőnél szinte mindenki kiszállt, egy hölgy versenyző maradt velünk, így haladtunk az akarattyai part felé. Őt egy kis müzlivel segítettük ki, míg a pajtásomat izóval erősítettem, bár a gyomrának nem tett jó az akkor először használt italfajta (ez volt készen, ezt választottuk verseny előtt egy nappal).
Akarattya lábánál találkoztunk utoljára a motoros cimborával, aki az összes maradék italkészletünk szétosztotta a rászorulók között, mivel korábban jeleztük, hogy mi már megleszünk - ebben volt egy kis tévedés részünkről... Pár perces beszélgetés után a csapattárs után eredtem, aki eléhezve, használhatatlan emésztéssel darálta az emelkedőt. Innen már csak egy cél lehetett - lehetőleg beérni hat óra alatt, hogy végre neki is meglegyen ez a cél a tavalyi mentőzés után. Az idő eléggé ki volt számolva, ahogy az ereje is, így komótosan, de mégis tartva a ritmust gyűrtük le a dombokat, és nem törődve a minket kielőző bringásokkal, saját tempót tartva haladtunk a cél felé. A hat órás terv így bőven meg lett, de az egyéni célomat, azaz az első csapattal érkezést nem tudtam teljesíteni. A defekt után csatlakozhattam volna egy gyorsabb trióhoz vagy pároshoz, de nekem már az sem adott volna igazi örömet, míg a csapattárssal érkezés célidőn belül - látva az ő küzdelmét az eléhezéssel és kimerültséggel - teljes kárpótlást nyújtott, és motivációt, hogy jövőre nekem is sikerüljön, ha kell, vason gurulva. Az viszont biztos, hogy az edzésen kívül az esemény előtt egy héttel új külső-belsőt kap a bringa, ha lehet defektmentes verzióban.
A túrát egyébként 5:18-al teljesítette az eleje, ami nagyon szép teljesítmény az amatőr mezőnytől, pécsi kollégánk pár perccelu tánuk ért be, az akarattyai frissítésnél maradt le látótávolságba a mezőnytől, de még mi is az első százban voltunk, végülis a körülményekhez képest nem annyira vészes. Sajnos a cél után sok erő maradt bennem, így egy gavalléros gyorsítással eltörtem a kormányom is, így meg van a heti programom a bringaszerelés terén... Jövőre újra a Maratonra nevezek, egész addig, amíg az első mezőnnyel be nem érek, és utána jöhet a nagy falat, a Tour de Pelso. Talán már 2013-ban!
A századik bejegyzés szinte váratlanul hamar eljött, ami ebben a felgyorsult világban nem is csoda. Ahogy az életünk, úgy a kerékpározás is sokszor csak egy kis része a globális versenynek, ez esetben wattban, kilométerben, időben mérve siklunk át sokszor azon, amiért elkezdtük az egészet.
A blogban ha nem is napi rendszerességgel, de beszámolok a legnagyobbak összecsapásától a saját kis játékversenyeimig sokféle szintű teljesítményorientált tekerésről, még külön szekciót is készítettem ezeknek a cikkeknek. Azonban a versenyek izgalmánál is jobban szeretek csavarogni a legolcsóbb bringámmal, ami egy egyszerű CX, mindenféle terv, elvárás és úticél nélkül. Ilyenkor felfedezni indulok a környékre, legyen az a kerület ismeretlen utcái, a csepeli dunapart elhagyott földútjai, vagy a környező hegyek zsákutcái. A legszebb élményeim az ilyen tekerésekhez fűződnek, Budapest környéke is rengeteg érdekes dolgot kínál, akármelyik irányba is indulok el.
A csavargás a kerékpározás egyik legalapvetőbb eleme, az életünk kevés területén lehetünk ennyire szabadok, mint amikor eltévedve bolyongunk egy erdőben, mindenféle kötöttség nélkül. Kicsit ezt az érzést ragadja meg az észak-amerikai Rapha Team filmje is, ami ugyan 17 perc, de elég jó kis tájak vannak benne, érdemes belekukkantani...
Rapha Continental – The Movie from RAPHA on Vimeo.
A szingós gumival hétköznapi kerékpáros leginkább a tv-ben találkozik, de pálya és bizonyos szint felett országúti versenyeken is ez az egyes számú választás, a hagyományos peremes belsőkkel szemben több pozitív tulajdonsága is van. Általában könnyebbek és maga a felni is könnyebb a szingós gumihoz, defekt esetén nem romlik olyan drasztikusan a kerékpár irányíthatósága, kisebb a gördülési ellenállásuk. Ugyanakkor még sem való mindenkinek, hiszen egyrészt drágák, másrészt a defektet nem lehet út mellett javítani, csak gumicserével, amit viszont fel kell ragasztani a felnire.
Évtizedekkel ezelőtt a nyíregyházi oroszpiacon vásároltam a szingós gumikat fillérekért, de a pár száz kilométerenkénti defekt miatt azóta sem volt ilyen kerekem, bár nem kizárt, hogy ha komolyabban veszem a ciklokrosszozást, akkor beruházok egybe. A ciklokrossznál ugyanis keskeny, de alacsony nyomású gumikkal mennek terepen, ami a felütéses defekt receptje. A szingós kerékkel viszont akár 1-2 barral is lehet menni, ahogy ezt tavaly a cseh ciklokrossz VB futamon láttuk, amit Stybar nyert a hazai többezres közönség előtt. A lenti videó a Vittoria gyárában készült, a cérnától a kész gumiig követi a folyamatot.
A kerékpározás nem csak Tour de France vagy fogyókúra. A kerékpározás közlekedés, sport, társasági esemény, de leginkább életforma.