Ma újra egy kerékpárverseny hátsó soraiba készülök, a szombati szerelés, készülödés azonban egy gyerekkori kedvencem, az enyhén modoros és körülményes stílusban író Jerome K Jerome regényének részletét idézte. A Három ember kerékpáron című mű nem a szépirodalom 100 legfontosabb regényének színvonala, de egy esős vasárnap délután sokkal szórakoztatóbb, mint valami enyhén sérült celeb és néhány örömlány tv-s kalandjai. 

Az alábbi részlet nagyjából felidézi azt a skizofrén szituációt, amikor a nagyjából 98%-ason jól működő kerékpáron unalmamban hibát keresek, hogy frissen támadt amatőr szervízelési hobbimat kiélhessem. Pl. néhány hete vettem egy racsnileszedőt. Korábban évente 1-2 alkalommal lett volna szükségem rá, mióta meg van, 8-szor használtam már, többször, mint ahányszor tekertem. És még mennyi szerszámom hiányzik! Lehet, hogy kéne vennem egy gyakorló bringát, aki csak az indoklásra kiváncsi, a vastagon kiemelt részt keresse a lenti regényidézetben (J. K. Jerome, Három ember kerékpáron):

- A bicikli rendben van? - kérdezte Harris.
- Rendben.
- Atvizsgáltad?
- Nem vizsgáltam át, és senki sem fogja átvizsgálni. Működik és
működni is fog! Volt már némi tapasztalatom az ilyen átvizsgálást
illetoen. Ismertem egy embert Folkestone-ban. Egyik este azt
ajánlotta, hogy másnap induljunk hosszabb kerékpártúrára.
- Szívesen - feleltem. Reggel korán keltem, nehezen ment ugyan,
de gondoltam, a kirándulás kárpótolni fog. A társam fél órát
késett, kinn vártam rá a kertben. Gyönyörű ido volt. Amikor
megjött, így szólt:
-Jóképű gépe van. Hogy szalad?
- Mint a többi - feleltem. - Reggel gyorsabban, délután
lustábban. Megragadta a gépem elso kerekét, és hevesen cibálni
kezdte.
- Hagyja - kiáltottam -, még elrontja!
Nem értettem, miért cibálja az enyémet, amikor én nem cibáltam az
övét. Ha cibálni kell a gépet, itt vagyok én, a tulajdonos. Ugy
éreztem, mintha a kutyámat bántaná.
- Az elso kerék lötyög - mondta szigorúan.
- Csak ha lötyögtetik - védekeztem.
Valóban nem lötyögött. Nem lehetett azt lötyögésnek
nevezni.
- Roppant veszélyes! - mondta fejcsóválva.
- Hozzon egy csavarhúzót! - Ellenkezni akartam, de arra
gondoltam, hátha ért hozzá. Amikor visszajöttem, a földön ült. Az
elso kerék már nem a gépen volt, hanem a lába közt. Játszadozott
vele, forgatta, pörgette, az alkatrészek szanaszét hevertek a
kerti ösvényen.
- Valami történt az elso kerékkel - közölte.
- Nekem is úgy tűnik - feleltem letörten.
- Ugy látom, a csapágyban van a hiba - mondta gondterhelten.
- Ne fáradjon! Tegyük vissza és gyerünk!
- Nézzük csak meg, ha úgyis kinn van.
Mintha véletlenül jött volna ki.
Mielott lefoghattam volna, kicsavart valahol valamit amitol pár
tucat golyócska gurult szét az ösvényen.
- Fogja meg - kiáltotta -, fogja meg, egy sem veszhet el! -
Nagyon izgatott lett. Jó félórát csúszkáltunk a földön, és
összeszedtünk tizenhat golyót. Ismerosöm annak a reményének adott
kifejezést, hogy valamennyit megleltük, különben komoly változást
szenvedne a gép. Megmagyarázta, hogy gondosan meg kell számolni,
mennyit veszünk ki, és vigyázni kell, hogy pontosan ugyanannyit
tegyünk vissza. Megígértem, hogy ha valaha darabokra szednék egy
kerékpárt, emlékezni fogok tanácsára. Ovatosságból kalapomba
raktam a golyókat, és a kalapot a lépcsofeljáróra tettem.
Elismerem, hogy nem volt okos dolog, sot ostobaság volt.
Egyébként nem vagyok tökfej, csak befolyásolható. Ismerosöm
jóindulatúan közölte, hogy most már, ha úgyis belefogott,
megvizsgálja a láncot is a kedvemért, és nyomban elkezdte
rángatni az agyat. Megpróbáltam lebeszélni. Idéztem egy sokat
próbált barátom szavait: "Ha az agyaddal baj van, add el a gépet.
Igy olcsóbb!"
- Azok beszélnek így - szólt megvetoen -, akik nem értenek a
géphez. Mi sem könnyebb, mint az agyat kivenni. Igaza volt. Alig
öt perc múlva az agy is a földön hevert, kettéválva, mi pedig a
csavarokat kerestük. Eközben bevallotta, hogy mindig
megfoghatatlan volt számára, miért szoktak eltűnni a csavarok.
Még javában négykézláb csúszkáltunk, amikor Ethelbertha kijött a
házból. Nagyon elcsodálkozott. Azt hitte, már órák óta úton
vagyunk.
- Rögtön - mondta az ismerosöm -, csak segítek a kedves férjének
átvizsgálni a gépet. Jó gép, de nem árt megnézni néha.
- Ha majd mosakodni akarnak - mondta Ethelbertha -, menjenek
hátra a mosókonyhába. A lakást már kitakarították. Nekem még
odaszólt, hogy vitorlázni megy a barátnojével. Ebédre visszajön.
Sokért nem adtam volna, ha velük mehetek. Már belebetegedtem az
ácsorgásba, meg abba, hogy ez az idióta a gépemet roncsolta. A
józan eszem azt súgta, ne hagyjam tovább. Jogom van megvédeni a
tulajdonomat egy orült pusztításától. "Fogd meg a gallérját, és
rakd ki a szűrét!" De ellágyulok, ha valakit bántanom kell.
Hagytam tehát, hadd piszmogjon tovább. Egy ido múlva felhagyott a
csavarok keresésével. Bizalmasan közölte, hogy a csavar fortélyos
jószág, akkor bukkan elo, amikor a legkevésbé várjuk. Most inkább
a láncot óhajtja megvizsgálni. Igy is tett. Ugy megszorította a
láncot, hogy már mozdulni sem bírt. Azután addig lazította, míg
az eredetinek a kétszeresére nem nott. Ezt elintézvén
kijelentette, hogy leghelyesebb, ha az elso kereket
visszatesszük. Én a villát fogtam, o a kerékkel kínlódott, Tíz
perc múlva azt ajánlottam, fogja o a villát, én a kereket. Helyet
cseréltünk. Ujabb öt perc múlva leejtette a gépet, és a kezét a
térde közé nyomkodva kisebb sétát tett a teniszpályán. Eközben
furcsa, sziszego hangon kioktatott, hogy nagyon kell vigyázni,
nehogy az ujjunk a villa és a küllo közé szoruljon.
Biztosítottam, hogy szavaiban sok igazság van, saját
tapasztalataim ugyanezt bizonyítják. Miután az ujját bekötözte,
ismét munkához láttunk. Nagy nehezen visszaraktuk a kereket.
Amikor elkészültünk, harsányan felnevetett. - Minek örül?
- Szamár vagyok! - közölte vidáman.
Ez volt az elso eset, hogy becsülnöm kellett. Érdeklodtem, hogyan
jött rá erre.
- Kinn hagytuk a golyókat - felelte.
A kalapomat kerestem. Felborulva hevert az ösvényen, Ethelbertha
kedvenc kutyája éppen a golyókat ette. Ugy nyeldeste oket, mint a
nokedlit.
- Megárt neki - jegyezte meg ismerosöm. - Kemény acél.
- Kutya baja sem lesz - feleltem. - A héten már megevett egy pár
cipofűzot és egy csomag tűt. Ugy látszik, a kölyökkutyák kívánják
az efféle serkentoket. De mi lesz a biciklimmel?
- Visszateszünk, amennyit találunk - mondta vidáman -, és bízzunk
Istenben. Tizenegyet találtunk. Hatot tettünk az egyik oldalra,
ötöt a másikra. Fél óra múlva helyén volt a kerék. Most aztán
valóban lötyögött, a vak is láthatta. Ismerosöm megnyugtatott,
hogy egyelore jó lesz. Ugy láttam, elfáradt, hazament volna, ha
engedem. De most már a fejembe vettem, hogy lesz, ami lesz, a
munkát befejeztetem vele. A kirándulásról rég lemondtam, a
gépemrol is. Érdeklodve szemléltem tehát, hogyan karmolja,
csípi, marcangolja magát. El-elcsüggedo lelkét olykor egy pohár
sörrel vagy buzdító szóval élesztgettem.
- Élvezet nézni önt - mondtam -, lenyűgözo az ügyessége, uram.
Vidám bizakodása és törhetetlen reménykedése jókedvre derít!
Buzdításomra ismét munkához látott. Megpróbálta visszatenni az
agyat. A gépet a falhoz támasztotta, és a visszájáról javította.
Azután egy fának döntötte, és a felé eso oldalról próbálkozott.
Utána nekem kellett a gépet tartanom, mert o aláfeküdt, a fejét a
kerekek közé nyomta, miközben az olaj az arcára folyt. Végül
rákuporodott, mint egy csomagtartó, de megingott és fejre esett.
Három esetben ezt mondta:
- Hála Istennek, végre sikerült!
Két esetben ezt:
- Kössenek fel, ha így sem lesz jó!
Azt, amit harmadszor mondott, megpróbálom elfelejteni.
Végül elvesztette az önuralmát, és csapkodni kezdte a gépet.
Örömmel láttam, hogy a kerékpár sincs fából. A következo percek
pankrációs birkózássá fajultak. Hol a kerékpár volt alul, o pedig
rajta, majd o a földön, és a gép a hasán. Már-már gyozni
látszott, és keményen ült a nyeregben, de gyozelme rövid életű
volt. A bicikli hirtelen kiszabadult, és rávetve magát, fejbe
vágta a kormánnyal. Háromnegyed egykor mocskosan, ziláltan,
rongyosan és véresen így szólt :
- No, elég lesz ! - Felállt, és a homlokát törolgette. Ugy
láttam, a gépnek is elege volt. Nehéz volt eldönteni, melyikük
szenvedett többet. Ismerosömet hátravittem a mosókonyhába, ahol
szappan és egyéb alkalmatosság nélkül úgy-ahogy megmosdott. Aztán
hazaküldtem. A biciklit kocsira raktam és elszállítottam a
legközelebbi javítóműhelybe. A művezeto odajött és rábámult.
- Mit kezdjek ezzel? - kérdezte.
- Javítsa meg, ha lehet.
- Kissé legyengült - mondta -, de mindent megteszek. Meg is tett
mindent. Két fontomba került. Aztán megbíztam egy ügynököt, hogy
adja el. Senkit sem szeretek becsapni. Azt ajánlottam, hogy
tavalyi gépnek hirdesse. Az ügynök viszont azt javasolta, hogy ne
mondjunk életkort.
- Az ilyen üzletnél nem az igazság a fontos, hanem amit a vevo
elhisz. Köztünk szólva nem úgy nézem, mintha tavaly vette volna.
Megvan ez már tízéves is. Nem mondunk dátumot, kapunk érte,
amennyit kapunk. Kaptam is tole öt fontot, és megesküdött, hogy
ez több, mint amennyirol álmodni mert. Hát igen! Kétfajta
kerékpáros van. Van, aki a javítást élvezi, van, aki a
kerékpározást. Azt hiszem, a javítás nagyobb élvezet. Az ilyen
ember fütyül rá, milyen ido van, merrol fúj a szél, rossz utakon
sem gyötri magát. Kis sámli, csavarhúzó, olajozókanna, egy marék
rongy, és egész nap boldog. Mit számít az, hogy úgy fest, mint
egy kóbor cigány, és bárki meggyanúsíthatja, hogy lopta a gépet?
Csak az a baj, hogy egyesek egy gépbol két élvezetet szeretnének
kisajtolni. Ez pedig nem megy. Vagy javítani akarsz, vagy
biciklizni. Dupla megterhelést egyetlen gép sem bír el. A magam
részérol biciklizéspárti vagyok, ezért gondosan óvakodom minden
javítási kísérlettol. Ha útközben baj éri a gépemet, leülök az
árokpartra, és türelmesen várok, amíg egy szekéren
továbbdöcöghetek. Veszély csak akkor fenyeget, ha amator javító
közeleg. Az ilyen mániákus szerelore egy bedöglött gép olyan
hatással van, mint az útszéli tetem a varjúra. Diadalordítással
csap le rá. Eloször megpróbálom udvariasan elhárítani:
- Semmi az egész, ne fáradjon. Igazán lekötelezne, ha nem
zavartatná magát.
Sajnos, ez a legtöbbször hatástalan. Ilyenkor a leghelyesebb
bunkót ragadni, és kidagadt nyakkal ráordítani:
- Hagyja a gépet, vagy beverem a fejét!

Manapság a profi kerékpározás Alberto Contadorrról szól, ő az egyes számú favorit, a legerősebb játékos, és a korábbi nagy győztesekhez hasonlóan a leginkább megosztó személyiség, amit a sportpolitika is erősít. 

Alberto Contador az amerikai Armstronghoz hasonlóan, nagyon erős PR tevékenységet folytat a közönség szimpátiájának elnyeréséhez. Bár fizikai erőfölénye megkérdőjelezhetetlen, hiszen minden eddigi kihívóját a földbe döngölte, megítélése korántsem a nagy bajnok csodálatos képéhez hasonlít. A tavalyi doppingvádak csak megerősítették a korábban őt körüllengő pletykákat. Ha valaki sokkal erősebb a többeiknél, és olyan ikonokat aláz meg a hegyen, mint Armstrong, az előbb-utóbb szembesül a doppinggyanúval. Az ő esetét az teszi pikánssá, hogy míg másokat a pozitív próba után azonnal felfüggesztenek de legalábbis a sajtóba kerül az ügy, az ő vádja csak jóval a Tour de France után derült ki, és akkor is mindenféle magyarázaok mellett. Nem feladatunk megítélni, hogy valóban doppingvétséget követett-e el, az is lehet, hogy igen, meg az is, hogy nem. Azonban ahogy az ügye pattog a különböző szervezetek között, az eléggé gyanús. A nemzetközi szövetség eltíltaná, a spanyol felmentette. A végleges döntést először tavaszra, a Giró előtti időpontra ígérték, majd lett belőle Tour előtti dátum, most pedig ott tartunk, hogy Tour után. 

Ez különösen azért érdekes kérdés, mert ha a vétséget valósnak találják, akkor a történelemben egyedülálló módon, egy lebukásért rögtön két Tour győzelmet vesztíthet, plusz egy Girót is. Mert afelől nincs kétségem, hogy hiába a kedvencem Schleck, jelenleg kicsi esélyt látok arra, hogy ne Contador nyerjen negyedszer is. 

Adva van tehát ez a kiemelkedő teljesítményű sportoló, aki sokak szemében szálka, hiszen ugye nem került a többi sportolóéhoz hasonló lezárásra ilyen vagy olyan módon, és aki tönkreveri a helyi nagy reménységeket, kivívva ezzel a közönség ellenszenvét. Ez utóbbit különösen nem értem, hiszen amellett, hogy szurkolunk valakinek, nem feltétlenül kell gyalázni, utálni az ellenfelet és annak bukását követelni. Nem így kell nyerni a kedvencünknek. Van azonban valami Contadorban, ami vonzza ezt a haragot.

És ez nem más, mint a közönség kegyének keresése, a győzelemtől való félelem, vagy legalábbis tartás. Az egész tavaly a Touron csúcsosodott ki, amikor Contador, kihasználva Andy Schelck támadás közbeni ügyetlenkedését és láncleverését, megszerezte vele szemben a győzelemhez vezető előnyt. A közvetítés közben én is szitkozódtam, hiszen technikai hiba közben nem illik így támadni, de hamar beláttam, hogy Alberto azt tette, amit tennie kell: ment a győzelemért. A szakasz után a sajtó és a közönség nagyobb része támadta őt ezért a húzásért, pedig nem egyedül ment, hanem aki tudott, csatlakozott hozzá, és különben is, technikai sport. Andy nem adta fel, a Tourmalet-ra komoly támadást indított, és senki nem bírta tartani vele a lépést, csak Contador. Kettejük csatája itt dőlt el, bár Andy magához képest nagyon gyors volt az időfutamon később, nem volt kérdés: a győztes Alberto Contador. Illetve várjunk csak, a szakaszt Andy Scleck nyerte! Valójában ez a győzelem egy alamizsna volt, amit Alberto átengedett neki, elindítva egy számomra rendkívül taszító szokást. 

Contador nem csak átengedte a győzelmet a "vesztesnek", de jelezte is neki, hogy ezt tőlem kaptad, és ugye szent a béke? Contador így csökkenteni vélte a vele szemben kialakult ellenszenvet, hiszen a korábban kétesnek vélt műveletét itt jóvá tette, visszaadott abból, amit elvett. A Tour után jóval robbant a doppingügy, ami újabb mélységekbe taszította a spanyol népszerűségét hazáján kívül, és nem segített ezen a hónapokig tartó huza-vona a szövetségek részéről sem, ami a mostani infók szerint a Tour utánig biztosan eltart. 

Contador eközben még tovább erősödött, és látszik, hogy nem bír magával. Éhes a győzelemre. Fölényesen vezet az összetettben, ami valószínűleg már nem változik a hátralevő két nap folyamán, és mégis támad, alázza ellenfeleit, ahogy egy igazi győztes képes csak rá. Minden megindulása, minden tiszta helyzet, ahol az egyébként szintén kedvenceim közé tartozó Nibali kap tőle, szimpatikus, hiszen versenyzőként a dolgát teszi. Ami mégis elrontja azt, hogy igazi hős legyen, mint a győzelemre éhes Merckx, Armstrong vagy Cipollini, az nem más, mint a szakaszgyőzelmek folyamatos átengedése. Mit akar ezzel? Hogy ő legyen az örök "második" bajnok? A közönség szimpátiáját akarja szerénységgel megnyerni? A mezőnyben akar lenne a nagy jótevő, aki annak adja a szakaszgyőzelmet, akinek akarja? 

Nem jól van ez így! Egy győztes sportoló nyerjen, minden lehetséges módon, ha azt a taktika vagy az erőnlét kiadja. Azt még csak-csak megértem, hogy a volt segítőjét maga elé engedi, bár Riis, a Saxo Bank kapitánya helyében, aki a szponzorokat is hozza, nem lennék boldog, na de hogy mindenkit, aki tartja vele a lépést, ez már kicsit túlzás. Mi vár ránk így a Touron? Egy győztes, 10-szeres szakasz második Alberto, aki ugyan bárkit megverhetne, de mégsem teszi? Kedves Alberto! Kérlek szedd össze magad, legyél férfi, legyél győztes, a legnagyobb kerékpáros a 2010-es években, és ha legyőzöd kedvencem, Andy Schlecket, akkor ezt tedd férfi módjára, és ne osztogass jutalomfalatokat a végén. Köszönöm!

A szingós gumival hétköznapi kerékpáros leginkább a tv-ben találkozik, de pálya és bizonyos szint felett országúti versenyeken is ez az egyes számú választás, a hagyományos peremes belsőkkel szemben több pozitív tulajdonsága is van. Általában könnyebbek és maga a felni is könnyebb a szingós gumihoz, defekt esetén nem romlik olyan drasztikusan a kerékpár irányíthatósága, kisebb a gördülési ellenállásuk. Ugyanakkor még sem való mindenkinek, hiszen egyrészt drágák, másrészt a defektet nem lehet út mellett javítani, csak gumicserével, amit viszont fel kell ragasztani a felnire.

Évtizedekkel ezelőtt a nyíregyházi oroszpiacon vásároltam a szingós gumikat fillérekért, de a pár száz kilométerenkénti defekt miatt azóta sem volt ilyen kerekem, bár nem kizárt, hogy ha komolyabban veszem a ciklokrosszozást, akkor beruházok egybe. A ciklokrossznál ugyanis keskeny, de alacsony nyomású gumikkal mennek terepen, ami a felütéses defekt receptje. A szingós kerékkel viszont akár 1-2 barral is lehet menni, ahogy ezt tavaly a cseh ciklokrossz VB futamon láttuk, amit Stybar nyert a hazai többezres közönség előtt. A lenti videó a Vittoria gyárában készült, a cérnától a kész gumiig követi a folyamatot. 

Alig pár hete írtam Dany Macaskillről, az edinburgi stuntmesterről. Mutatványai, az operatőr szeme és ügyessége révén ma talán ő az egyik legjobb a hangulatos trükkös kerékpáros filmek világában.

Most egy másik filmjébe futottam bele az interneten, és rögtön kétszer is megnéztem. Tegyetek így ti is, ha van egy kis idő két excelfile között:

A magyar Alföldön kicsit talán érthetetlen is a kerékpározás körüli felhajtás a fővárosban. Évtizedek óta közlekednek kontrás Csepeleken, ruszki bringákon, majd olcsó teszkós montenbájkokon tíz és százezrek, boltba, dolgozni, iskolába. A kerékpározás a legtermészetesebb közlekedési forma a mai napig sok településen, legalábbis ahol a legnagyobb szintkülönbséget a töltés vagy egy felüljáró, híd jelent. A dombosabb vidékeken soha nem terjedt el annyira a bringa, mint közlekedési eszköz, ellenben a sportcélú felhasználás gyakoribb. 

Ezt a tényt a norvégok is felfedezték, legalábbis Trondheim városában. Norvégia harmadik legnagyobb településén kiemelkedően magas a kerékpáros utazások aránya, ennek több oka is van: a 30.000-es létszámú egyetem, a 20 millió befektetett norvég korona és persze a TRAMPE. Az elnevezés egy kerékpáros liftet takar, ami a domboldalon fekvő történelmi belvárosba segíti fel erőlködés, kimelegedés és izzadtság nélkül a kerékpárosokat. Az ötlet elsőre furán hangzik, hiszen a kerékpárosok edzenek csak, az a dolguk, de ha jobban belegondolunk, van ráció a dologban.

A saját napi utam is Kőbányától a MOM Parkig tart, ami 10 kilométer, javarészt síkon. A probléma az, hogy átérve a Szabadság-hídon, egy kis gurulás után rögtön emelkedőn kell menni, és bár erőnlétileg észre sem veszem, a testhőmérsékletemet nagyon nehéz szabályozni, hogy izzadás nélkül érjek be az irodába. Síkon elballagok 25-28-al, hűt a szél, lazán pörgetek. Ha azonban a pár százalékos emelkedőn is ezt teszem, akkor vagy az erőlködéstől izzadok, vagy a tempó hiánya miatt a szél hűtő hatása hiányzik. És én még nem tekerek extrém helyeken, illetve nem különösebben zavar, hogy jobbról-balról kerülgetnek a városi bringákkal, míg én egy karbonon egyensúlyozok 15-el az izzadtság határon. (Hazafelé szerencsére nincs ilyen gond, lejtőn síkon nem izzadok annyira, és ha mégis, akkor nem probléma a fürdés, etc)

A Trampe tehát pont ezt küszöböli ki, ezzel lehetővé téve olyanoknak is a bringázást, akik az izzadás vagy erőlködés miatt elkerülnék a belvárost. A lift 1993-ban készült el, és azóta évi 20-30.000 kerékpárost visz fel a hegyre, 1,5-2 méteres másodpercenkénti sebességgel, 130 méter hosszan. A lift használata turistáknak ingyenes, a helyieknek 100 korona az éves bérlet. Az építési költség 8-10.000korona per méter, azaz kb 340.000ft. Ez kicsit több, mint húzni egy méter sárga csíkot a járdán, de nem drágább, mint építeni egy rendes kerékpárutat. Vajon hol lenne egy ilyen szerkezetre a legnagyobb szükség hazánkban?