Budapest környékén a legjobb kerékpáros kirándulóhely a Pilis, bár sokan még nem ismerik az erdészeti utakat, ehhez próbálok segítséget nyújtani ebben a posztban.

Kora tavasszal, amikor havas-vizes volt még az út, többször is voltam kinn ezeken az utakon, az első bejegyzésem is erről szólt. Azóta eljött a nyár, és a Balaton Maratonra készülve inkább az Erstés versenyekre, Kínok Kínjára mentem, vagy a Velencei-tó környékére, a Pilis kimaradt valahogy. A mostani túra a Balaton Maratonnak köszönhető: az egyik barátom benevezett ugyan, de néhány hónapos kislánya és a születéssel egyidőben birtokba vett családi háza megfelelő alternatív elfoglaltságot jelentett edzés helyett, így a tókerülést lemondta, a kifizetett mezre azonban igényt tartott volna. Mivel ellensége kevés van, nekünk, barátainak kell pótolni azt, így a mez átvételének az volt a feltétele, hogy látnom kell őt kerékpáron megküzdeni az elemekkel, így helyettesítve a múlt heti 5-10 órás tekerést, amit mások elvégeztek a mez viselésért. Helyszínnek a pilisi erdészeti utakat választottuk.

Sajnos a nevekkel még mindig nem vagyok tisztában, így megpróbálom körülírni az útvonalakat, amiket mi is bejártunk, illetve amiken lehet nehezíteni vagy rövidíteni a túrát. Indulás Szentendréről, ide már két kerékpárút is vezet Budapestről meg a Hév, meg autóval is könnyen megközelíthető, mi ez utóbbit választottuk. A bemelegítést a Skanzen felé kezdtük, enyhe emelkedő közepes forgalommal, innen több irányba is el lehet indulni. Rögtön a skanzen után egy kicsivel balra Pap-rét felé vezet egy lankásan induló, és meredekebben véget érő, zárt erdei út, ez igen népszerű a kerékpárosok között, hiszen viszonylag rövid idő után el lehet érni a gerincet, ahonnan Visegrádig lejt az út. Egyenesen haladva a főúton Lepencére lehet eljutni, de ez az út inkább motorral élvezetes, kerékpárral a sok autós és motoros miatt nem javasolt hétvégén.

A Petrocelli büfénél, azaz a főút komolyabb emelkedőjének lábánál dobtunk egy balost, majd egy kilométernyi gurulás után egy jobbost, Lajos-forrás felé. Ez egy éles hajtűkanyar innen, nehéz eltéveszteni. Innen az út egyenletesen emelkedik, az erdészeti útig botrányos vagy annál is rosszabb a minősége, de a kis forgalom miatt lehet kerülgetni a gödröket. A sorompótól folytatódik a lankás, andalgós út a patak mellett, bár ez tempófüggő, lehet is 30 feletti tempóval megszakadni is. Ez az út kb 10 km-rel később a Fagyos Katona nevű elágazóig vezet, gyakorlatilag a dobogókői útra, onnan még kb. 5-6 km-t kell a főúton menni a csúcsig. (a távolságok erősen becsültek, nekem nincs bringás kompjúterem). Mi azonban ennél nehezebb utat választottunk Dobogókőre, hiszen 1400 méter szintet nem egyszerű arrafelé összehozni, a cél pedig a teljes kimerültség elérése kedves cimborámnál.

Az úton a patakvölgyben haladva egy kisebb híd után van egy jól kiépített Y elágázás, egyenesen továbbra is a Fagyos Katona - Dobogókő, mi azonban jobbra mentünk, a Kisrigó étterem felé. Vadonatúj aszfalt, pici emelkedő, barátomnál 170-es pulzus, így lassítottunk, hogy ne nagyon menjen 160 felett. Messze még a vége, csak melegítünk. Kisrigó után jobbra kanyarodtunk ki a főútra (ez az a lepencei-út, amin elindultunk, de most szembe megyünk az előző iránnyal, Szentendre felé) , végig a falun, majd az emelkedőn egészen a népszerű piknikező rétig, itt balra fordultunk, vissza az erdészeti útra, és folytattuka mászást. Itt talán egy kilométert kell menni, majd a pap-réti elágazóhoz gurulunk le, ahová akkor jutottunk volna, ha a Skanzen után jobbra fordulunk (így talán érthetőek az összefüggések az úthálózat között elemei között).

Pap-rétről pihenő egészen Visegrádig, itt is elég jó az út minősége, de viszonylag sok az útra esett kő, kavics, faág. Visegrádon a patakvölgyben lehet pihenni egy padon is, de mi nem így tettünk, hanem három ifjú kerékpáros után elindultunk lendületből a fellegvárnak. Az egyik srác nagyon nekilendült, így utánaeredetem, neki a sikános részig tartott a küzdelem, innen húztam-bíztattam, hogy ne adja fela tempót, sikerült is kihajtani magát, legalább erősödik. Ha olvasod, hajrá, meg lesz ez még végig nagy tempóval. Kedves barátom közben a kb. Csepel bringával haladó csinos hölgytagját üldözte a triónak, nem sok sikerrel (bocs:)), de legalább magát elkezdte kihajtani, alakult a cél, a szenvedés elérése. A fellegvár után pihenő nélkül gurultunk le a lejtőn, és indultunk a főúton balra, Visegrád-Esztergom irányába 30 körüli pihenős tempóval, hiszen Dobogókőig fel kell jutni a mezért. 

Pilismaróton a templom mellett kell felmenni újra az erdészeti útra, itt haladt el a Hegyek Poklának idei mezőnye is - háromszor. Az utolsó vízvételi pont is itt található, balra a buszmegállóban van egy kút. Innen megint lankás emelkedő egy patakvölgyben, remek beszélgetős tempót lehet menni egészen egy Y elágazásig, ahol megint két felé lehet folytatni: egyenesen előre Dobogókő-Esztergom autóútig, balra pedig a Dobogókői sípálya alatt eltekerve arra az útra, amin elindultunk (Szentendre-Fagyos Katona), csak az ottani Y-nál nem egyenesen mentünk, hanem Kisrigó felé. Most viszont Dobogókő az úticél, ki is tűztem a részdíjat: egy almás rétes és egy radler - de azért fel kell menni. A patakvölgyben folytatva utunk már látom a megrogyás és az emberi akaraterő jeleit, így még tovább lassítunk a tempón, hiszen alig pár kilométer után egy tíz százalék körüli emelkedőbe fogunk ütközni, ahol ki lehet próbálni a 34/28-as áttételt a Pinarellon. 

Ez sikerült is, bár itt a Hegyek Poklán már sokan az első körben tolták a kerékpárt, mi bő ezer méter szinttel a lábunkban nyeregben maradtunk, bár nem hagyhattam ki a demoralizáló sprinteket és visszagurulást, de el kell ismernem, megtorpanás nélkül haladtunk felfelé. A főúton balra folytattuk Dobogókő felé, a három kilométer már igazán nem sok az almás pitéért, amit egy pogácsával illetve szelet zsíroskenyérrel egészítettünk ki. Kis pihenő után megígértem, hogy innen már gurulunk, csak egy kis pukli maradt ki. Dobogókőről lefelé gurulva Pomáz felé fordultunk, és a már említett Fagyos Katonánál balra (egy buszmegálló van baloldalon, és közvetlenül utána az erdészeti út befelé a fák közé.) fordultunk. Innen jön még egy pár kilométernyi lankás pukli, egy pici lejtő, majd megint egy pár száz méter emelkedő, és véget is ér a szenvedés. A barátom arcán a lelkesedést alig látom, ez jó jel, megdolgozott a mezért. Innen már gurulunk, az út minősége igen kiváló egy montival, talán még a cx-szel is, de a 23-as, 10 bárra fújt kerekekkel annyira nem. Pár perc gurulás után egy elágazás balra - ez a pilismaróti út, a pilismaróti Y másik ága, amit kihagytunk Dobogókő miatt. Innen tovább gurulva elérünk az első Y-ig, Kisrigó felé balra, Szentendre egyenesen, hátunk mögött a Fagyos Katona, mi egyenesen megyünk. Még 3-5 kilométer gurulás, és vége. 86 kilométer, 1400 méter szint, küldetés teljesítve. A leírt útvonalakon gyakorlatilag 30-100 kilométer között bármennyit lehet menni, egy dolog azonban biztos, vízszintesen szinte semennyit sem, aki elfárad a hegyen az Visegrádról ballaghat haza a kerékpárúton - egyébként az sem csúnya látvány. A kedves olvasók ha ezt még kiegészítenék a közismert helynevekkel is, akkor még használhatóbb leírást készítünk közösen...

Amerikában minden más, a fű zöldebb, az emberek kedvesek, és mindenki gazdag. Így szinte fel sem merülhet, hogy bárkit is megbírságolnak fölöslegesen, és hogy bármekkora bírság felháborodást vált ki. Vagy mégis?

Bár már én is sokallom a videókat a blogon, ez annyira tetszett, hogy még ezt mindenképpen megosztom. Több tanulsága is van, néhányat kiemelve: a rendőr büntet, de lehet videózni, nem visz be a kapitányságra, nem ver meg. Amerikában ugyanúgy leszarják a bringás sávot, ahogy itthon is - szerencsére egyre ritkábban fordul elő. És persze egy amerikai képes ebből egy videót csinálni, és nem megy el a jelenség mellett káromkodva: 

Ej, mit szólna ehhez Tóth Gy. önjelölt szakértő úr. Elfajzott anarchista, az, aki így viselkedik a városban. Járhatna autóval is, minden a többi rendes ember, nem áztatná magát a kipufogógázban. De Dany Macaskill úgy látszik már csak ilyen szabados fajta, aki a fizikai törvényeit is hanyagolja.

 Ezúttal Dél-Afrikában:

Rekord létszámú induló volt a Tour de Pelso futamain, megúsztuk a viharokat, a nagy bukásokat, csak egy defekten múlott, hogy jövőre a Balaton Maraton helyett az igazi versenyt válasszam. 

A Tour de Pelso/Balaton Maraton hagyományosan a legnagyobb létszámú magyar országúti rendezvény, ugyanakkor sokaknak az év legnehezebb vagy egyetlen versenye is. Edzőtársammal felkészülési versenynek számoltuk az augusztusi Transz Hungária Maratonra, ami 4 napos, napi sok órás erőfeszítés. A Balaton Maraton pont ugyanezt tudja, csak éppen egy napig, 5,5-9 óra között, felkészültségtől függően. 

Mivel az idén a versenyt teljesen szétválasztották a túrától, kis bizalmatlansággal, de az utóbbit választottuk. A lószolós, rángatós, nagy sebességű Tour de Pelso, ahol a hazai élmezőny és amatőr kupa versenyzői indulnak, sokkal izgalmasabb a dinamikája miatt, de azt a tempót a sokkal rövidebb versenyeken sem bírjuk. A 20 perccel később induló Maratonon viszont nincsenek csapatérdekek, nincs állandó tempóváltás, csak néhány tucat erős ember, és néhány száz elszánt hobbi sportoló, aki a lehető legjobban szeretne menni ezen a napon. Mi magunkat a két csapat közé soroljuk, így az elvárás magunkkal szemben az élmezőnnyel érkezés volt, amennyiben nem pukkanunk ki korábban. 

A tekerés jól indult, mivel a melegítést elnagyoltuk (gyakorlatlag odagurultunk a célhoz), így jól esett a több kilométeres valódi lassúrajt. A hatalmas, több száz fős mezőnyben érdemes volt elöl helyezkedni, hiszen sokan nem járnak rendszeresen versenyre, így a tömegben nehezebben mozognak, erőset és hirtelen fékeznek, egy kulacs elővétele is méteres kacsázásokat eredményez. Az igaz ugyan, hogy kb az elejétől 30 méterrel már tökéletes szélcsend van, ellenben nagy a bukás veszély, és az állandó fék-fék-fék miatt sokat kell hirtelen gyorsítani. Ennek megfelelően igyekeztünk is az első 30-50 ember között maradni, annak ellenére, hogy itt még nagyobb szél éri az embert, sokkal kiszámíthatóbb a tempó, és nincsenek hirtelen iramváltások. 

Az első két órában bőven negyven feletti átlaggal haladtunk, kényelmes tempóban léptük át a déli part minimális domborzatán. Az első nagyobb széthúzódás a balatonberényi parton volt, ott kicsit növelve a tempót elsőként értem fel, hátha így megindul egy kisebb társaság, amihez csatlakozhatunk. A létszám annyiban volt lényeges, hogy a tavalyi hibát el tudjuk kerülni, amikor megálltunk frissíteni, és ezzel végleg leszakadtunk. A berényi körforgalomban ugyanis egy motoros cimboránk várt minket, felszerelve üdítőkkel. Az instrukcióknak megfelelően, tisztes távolságból csatlakozott a záró motorosokhoz, és követett minket. A szentgyörgyi "részhajrát" idén is a pécsi barátom "nyerte", súlyfölényét és fizikai erejét teljesen kihasználva, elhúzott a vékonyabb versenyzőktől. 

Az első frissítőt az út bal szélén, elől közelítettük meg, amint várható volt, nagy kavarodás volt már itt is a kiállók és továbbhaladók között. Innentől már erősebb szél is fújt, ami tovább rostálta az addig elképesztően nagy mezőnyt. Motoros kisérőnk közben kihasználva Keszthely adottságait, a belvárosban elénk került, és néhány kilométerrel később az út szélén várt minket, kulacsokkal a kezében. Érdekes kérdés, hogy ez mennyiben megengedett, hiszen sokakat frissítettek az út széléről, a hivatalos pontok egyszerűen nem bírják kiszolgálni a hirtelen beérkező százas tömegeket időben (tisztában vagyunk vele, hogy túra, nem verseny, de mégis szerettünk volna az első grupettóval haladni, hiszen az nyújtotta a legideálisabb tempót). 

A következő falvakban a meleg és az ellenszél egyre szedte áldozatait, és fogyatkozott a mezőny, ami még így is óriási volt. Motoros frissítőnk óvatosan meg-meg előzött minket, és ahol biztonságosan tudott, fel is adogatta a kulacsokat. Ez a rekkenő hőségben nagyobb kellett, elképesztő vízvesztesége volt mindenkinek. Távolabbi ismerősöket mi is kisegítettük egy-egy korttyal, pont egy ilyen alkalommal következett be az, amitől leginkább tartottam - a lemaradás. Ha mindez végelgyengülés miatt jön el, akkor nincs rossz érzés, ennyi volt, majd jövőre jobb lesz. Nekem azonban a levegő okozta vesztem, ami a gumiból távozott el nagy sietséggel, szerencsére középen voltam egy járdasziget előtt, így még balesetet sem okozott a váratlan lassulásom. Feltettem a kezem - megadom magam a sorsnak - és persze hogy ne verjenek telibe, így lett öröm az ürömben, hogy a minket éppen követő motoros cimbora is észrevett időben. Gyors megállás, kerék ki, belső elő, pumpa - hol a pumpa? Sehol. Elhagytam? Mindenre gondoló barátom már varázsolta is elő a mini teszkós pumpát a motorból, amit rövid szereléssel szingós pumpává alakítottunk. Fújtam amíg bírtam, aztán kértem segítséget, így nagy nehezen néhány bárt beletuszkoltunk a belsőbe, és eközben azt is láttam, hogy a csapattárs is előkerült, pár perccel a mezőny után egy kisebb grupettóban. 

Még feltöltöttem a kulacsokat, magamhoz vettem pár szelet kaját, és a láthatáron pár pillanattal korábban eltűnt kiscsoport után igyekeztem. A több perces defektszerelős szünet felturbózott, így elég komoly tempót sikerült kifacsarni magamból, a csapatot pár kilométeren belül utolértem. Ekkor kiderült, hogy a harmadik frissítőnél volt egy bukás, és ott szakadt le a sok ember, nem azért mert frissíteni álltak meg. Egy újabb érv, hogy elől kell menni, ameddig csak az izmok fel nem adják a harcot. A mezőny üldözésében megfáradt grupetto élére álltam, és próbáltam nyugodt 30-35 között tolni az ellenszélben, hogy ne szakadjunk szét, de haladjunk is. Az utolsó frissítőnél szinte mindenki kiszállt, egy hölgy versenyző maradt velünk, így haladtunk az akarattyai part felé. Őt egy kis müzlivel segítettük ki, míg a pajtásomat izóval erősítettem, bár a gyomrának nem tett jó az akkor először használt italfajta (ez volt készen, ezt választottuk verseny előtt egy nappal). 

Akarattya lábánál találkoztunk utoljára a motoros cimborával, aki az összes maradék italkészletünk szétosztotta a rászorulók között, mivel korábban jeleztük, hogy mi már megleszünk - ebben volt egy kis tévedés részünkről... Pár perces beszélgetés után a csapattárs után eredtem, aki eléhezve, használhatatlan emésztéssel darálta az emelkedőt. Innen már csak egy cél lehetett - lehetőleg beérni hat óra alatt, hogy végre neki is meglegyen ez a cél a tavalyi mentőzés után. Az idő eléggé ki volt számolva, ahogy az ereje is, így komótosan, de mégis tartva a ritmust gyűrtük le a dombokat, és nem törődve a minket kielőző bringásokkal, saját tempót tartva haladtunk a cél felé. A hat órás terv így bőven meg lett, de az egyéni célomat, azaz az első csapattal érkezést nem tudtam teljesíteni. A defekt után csatlakozhattam volna egy gyorsabb trióhoz vagy pároshoz, de nekem már az sem adott volna igazi örömet, míg a csapattárssal érkezés célidőn belül - látva az ő küzdelmét az eléhezéssel és kimerültséggel - teljes kárpótlást nyújtott, és motivációt, hogy jövőre nekem is sikerüljön, ha kell, vason gurulva. Az viszont biztos, hogy az edzésen kívül az esemény előtt egy héttel új külső-belsőt kap a bringa, ha lehet defektmentes verzióban. 

A túrát egyébként 5:18-al teljesítette az eleje, ami nagyon szép teljesítmény az amatőr mezőnytől, pécsi kollégánk pár perccelu tánuk ért be, az akarattyai frissítésnél maradt le látótávolságba a mezőnytől, de még mi is az első százban voltunk, végülis a körülményekhez képest nem annyira vészes. Sajnos a cél után sok erő maradt bennem, így egy gavalléros gyorsítással eltörtem a kormányom is, így meg van a heti programom a bringaszerelés terén... Jövőre újra a Maratonra nevezek, egész addig, amíg az első mezőnnyel be nem érek, és utána jöhet a nagy falat, a Tour de Pelso. Talán már 2013-ban! 

Eredménylisták és célfotók. 

Beszámoló a Tour de Pelsóról 

Képek a résztvevőkről

Ha országúti kerékpározásról beszélünk, Olaszország szerepe megkerülhetetlen. Évszázados márkák, hagyomány, szenvedély és nemzeti büszkeség a sport, mely sokáig a futballal versenyzett az olaszok szívéért, és a küzdelem a mai napig tart. Korábban írtam már, hogy milyen érzés Olaszországban a Giró helyszínén bringázni - több szurkolást kaptunk, mint bármelyik magyar versenyen, pedig nálunk is egyre több a lelkes szurkoló. 

Az olasz termékek minősége ugyan nem egységes, de imidzsük mindenképpen az. Egy jó Canyon, Cube, Felt vagy Trek kerékpár lehet, hogy minden fizikai paraméterében jobb, mint egy közepes Pinarello vagy Bianchi, de ritkán váltanak ki hasonló lelkesedést. Bár hazánkban a versenykerékpár még mindig a Pözsó, a kicsit "szakértőbb" közönség vágja, hogy ami a taljánoktól jön, az a legmenőbb. 

Bár nekem egyetlen olasz kerékpárom sincs, és kiegészítőkből sem sok minden, a rajongást én is osztom. Valahogy az olasz nyelv, a feliratok és a design elcsavarja a szívemet, még ha vásárláskor mégis inkább a józán észre hallgatok. Itt van azonban ez a 40 perces videó néhány fundamentális olasz márkáról, és újra elbizonytalanodtam. Lehetséges, hogy a közönséges német Stevens helyett mégis egy Bianchi, vagy méginkább egy Willier mutatna jobban a garázsban? És a Schwalbe, Continental külsők helyett a Vittoria gumikat kellene rendelnem? Nem tudom, bizonytalan vagyok. Nézzétek meg ti is, és megértitek bizonytalanságom. A legjobb vasárnapi matiné!

Pillars of Italian Cycling: 5000kbs from Testrider.com on Vimeo.