A napokban indult el egy ténylegesen hiánypótló oldal, az edzestervem.hu, első mountain bike olimpikonunk részvételével.

Vinczeffy Zsolt, azaz Zerge neve nem ismeretlen a kerékpárt minimálisan is követő emberek fülének: sokszoros magyar bajnok, és a 2004-es athéni Olimpia résztvevője volt, illetve a POLAR órák kereskedelme révén. Weboldalán, a Zerge.info eddig is lehetett olvasgatni tanácsokat a felkészüléssel kapcsolatban, azonban az edzéstervem.hu túlmutat ezen is. Két társával, Lengyel Tamással és Illés Bálinttal igen komoly szakmai erőt képviselnek, Lengyel Tamás is többszörös magyar bajnok, Tour de Hongrie győztes és külföldi csapatokban is tekert, Illés Bálint 30 éve edző (Fradi), szakedző főiskolai tanár.

Az oldal maga elég egyszerű felépítésű, aki itt elveszik, az ne menjen kerékpárral erdőbe. Egyéni és regisztráció után akár ingyenes edzésterveket kínálnak, felkészülési lehetőséget ismertebb hazai eseményekre, maratonokra. A tervek több hetesek, az esemény időpontjától függően. Az egyéni edzéstervek minőségére a trió szakmai tapasztalata a garancia, érdemes lehet az ingyenes próba után egy konzultációra bejelentkezni. Az edző szerepet így ők is több lépcsőre bontják, ingyenesen odaadják az alapvető felkészülési tanácsokat, de a személyre szabást, az apró nüanszokat, motivációt és támogatást is biztosítják, a befeketetett munka ellenértékéért cserébe. Korrekt hozzáállás, drukkolok a sport érdekében is, hogy minél több amatőr ügyfelük legyen, akik a versenyeinken javítják majd a színvonalat, még erősebb edzésre sarkalva mindannyiunkat. 

A kezdeményezés tehát nagyon szimpatikus, a megvalósításban azért látszik, hogy kerékpáros és nem média szakemberekről van szó, kicsit sok még a feltöltetlen menüpont, és a tudástárban is vannak (élettani) pontatlanságok, helyesírási hibák. Ami viszont jó pont, hogy bár az indoklás néha kicsit vitatható vagy elnagyolt, a következtetések legtöbbször helyesek. Persze más nekem az elvárásom élettan és anatómia szigorlattal a hátam mögött és más azoknak az olvasóknak, akik az interneten terjengő tömény hülyeségek helyett keresnek használható információt. Ez az, tényleg merem javasolni az egész tudástár átolvasását, és a tanácsok kipróbálását 95%-ban szerintem jók, ami messze meghaladja az elvárható szintet. Ha már vitatkozni kell valamivel, akkor én az inzulin és magas glikémiás indexű szénhidrátok fogyasztásának ok-okozata és alkalmazási ideje környékén pontosítanám, másba nemigen tudok belekötni...

Az oldalhoz fórum is tartozik, ami a bikemagon fut, ha valakinek kérdése van, itt teheti fel közvetlenül az edzőknek.

De most tényleg, miért tekerünk, miről szól a montizás? Az izzadtságról? A kalandról? Új tájak felfedézéséről? A gravitáció legyőzéséről?

Miért tekerünk hóban, sárban, tikkasztó melegben a vastag gumis traktorokkal? Te tudod a választ? Ha nem, nézd meg ezt, hátha segít:

Mi történik, ha valaki 20.000 kidobásra ítélt bringát juttat el egy harmadik világban található szegény városba? Életet biztosít az embereknek, az egyéni mobilitásuk megteremtésével, hasonlóan a Biblia tanításához, miszerint nem élelmiszer kell a szegényeknek, hanem eszköz, amivel maguk is előteremthetik.

Amerikában a civil adományozás elképesztő erőforrásokat mozgat, ugyanakkor a sok pénz sok csalót is vonzott, ami bizalmatlanságot is szül az emberekben, hiszen nem lehetnek biztosak abban, hogy amiről ők lemondtak, az máshol életet menthet. David Schweidenback elképzelése ezért is működik ennyire hatékonyan. Kidobásra ítélt kerékpárokat gyűjt be az Egyesült Államokban, és azt a világ egyik legszegényebb országába szállítja egy alapítványon keresztül. Már korábban is írtam arról, hogy a kerékpár egy ilyen országban mekkora változást hozhat, a Ruanda Projekt Tom Ritchey szervezésében a kávétermesztés fellendülését segítette, a Kona az AIDS betegek ellátásának támogatását segíti, de még az olyan gazdag országokban, mint Japán is segít a kerékpár, ha baj van: a cunami után 1000 darab Giant érkezett a polgári védelemnek. Hazánkban sem ismeretlen az adományozás, a Bringakonyha jó példa erre.

Visszatérve a Pedals for Progress alapítványra, David 1991-ben kezdte működését, a nicaraguai Rivas városát megcélozva az első 20.000 kerékpárral. Igen, óriási számokról van szó, ezt 2006-ban Bob Uhlendorf is megtapasztalta, amikor 70-es évekbeli Rampar versenykerékpárját végül letolta a szomszédos parkolóban felállított gyűjtőhelyre, és 35 fős tömeg fogadta tapsolva, ünneplve. Ő volt a 100.000-ik adományozó, ami hatalmas eredmény egy ilyen kicsi, alulról építkező szervezetnek.

A Pedals for Progress már 129.000 kerékpárnál, és 1700 varrógépnél jár, melyet jelenleg 28 fejlődő országban osztanak szét. A begyűjtött kerékpárokat  - tárolási lehetőség híján - 500-as tételekben konténerre rakják, és elküldik a célállomásra, ahol partnerszervezetek osztják ki alacsony díj ellenében a rászorulóknak. A bevételből helyi szociális programokat, mint az ingyenes fogorvosi kezelés, finanszíroznak.

A 100.000-ik kerékpár, a Rampar, egy éjjeli őr, Mateo Patzan figyelmét keltette fel a FIDESMA telephelyén, mely a P4P helyi partnere. Patzan éjjel őrködik, nappal viszont a helyi híresség, a regionális kerékpárbajnok, akit szponzor híján a FIDESMA támogat alkatrésszel. A Rampar ugyan nehezebb és lassabb is, mint a mai versenykerékpárok, 10 dollárért azonban Patzan megvette a gépet, és reményei szerint ez hozzásegíti, hogy végre országos szinten is megmutathassa magát, és a pénzdíjjal egészítse ki jövedelmét - ötgyermekes apaként erre szüksége is van. Más embereknek a kerékpár a távolabbi munkavállalást teszi lehetővé, vagy szállítóbringává alakítva mozgó büfét, elárusítóhelyet biztosít.

Ezek a célok támasztják alá az elsőre furcsa helyzetet: miért kell fizetni a szegényeknek az ingyen kapott bringákért? A szervezet célja a gazdaság fejlesztése, nem csak az adományozás. A jelképes összeg egyrészt biztosítja, hogy a kerékpár ahhoz kerüljön, akinek szüksége van rá, másrészt ez a pénz további projektek finanszírozását teszi lehetővé. Ha a kerékpár eszköz a munkába jutáshoz, a varrógép még jobb - maga a munka. Ezt 1999-ben ismerték fel, mikor David felesége új varrógépet vett, és a régivel nem tudtak mit kezdeni.

Amerikában évente 22.000.000 millió kerékpárt adnak el, többségük szemétdombon végzi. Van tehát utánpótlás, és a P4P egyik legnagyobb felismerése, hogy közvetlenül a gazdasági fejlődést próbálják elősegíteni, nem csak gyűjtenek és szétosztanak tárgyakat. Ténykedésükről hamarosan egy film is készül, íme az előzetes:

Tavasszal mindenki szokott takarítani, a budapesti vezetés például évizedes neveket takarított el a közterületről. A koppenhágai vezetés nem ennyire drasztikus, csupán a várost átszelő csatornákat tisztítotték meg az év közben belepotyogott kerékpároktól. Ilyesmi esemény nálunk is volt, de a gyakoriságot jól mutatja, hogy több évtizedes hajóroncsokig jutottak el előljáróink. (Koppenhágának még egy nyamvadt uszályka sem jutott...)

A természet nem késlekedett birtokba venni a kerékpárokat:

További képek a Politiken oldalán

A többször beharangozott Citycross eddig az év legjobb versenye volt, pedig nem volt nagy felhajtás körülötte - a pálya, a szervezők, a résztvevők és az időjárás azonban tökéletessé tette a napot.

Friss! VIDEÓ!, eredmények, képek, még képek, itt még 400, és még több!

A szentendrei Hegyimazsolák SE tagjai szervezték és rendezték a családias eseményt a templomdomb és környékén, az előnevezés alapján már sejteni lehetett, hogy a maximális létszám a szervezők örömére nem telik be, a szűk utcákon így éppen elfértünk egy mezőnyben, nem kellett több futamot indítani. A pályabejáráson még kicsit tartottam az előttem álló egy órától, meredek emelkedők és lejtők, lépcső, éles kanyar, és 95%-ban rettegett macskakövön. Az azonban hamar kiderült, hogy a résztvevők két éles csoportra oszthatóak: a versenyeken edzett, fiatal és vékony titánokra, és lelkes amatőrökre, akik különösebb felkészülés nélkül, a buli kedvéért neveztek - és milyen jól tették.

Hogy ne teljen eseménytelenül a rajtig hátralevő 10 perc, még feljebb húztam egy pár mm-rel a nyerget, mert a macskakövön becsúszott, és jól meghúztam a csavart - annyira, hogy a menet is lejött róla azonnal. A szervezők azonnal segítettek, és az egyik bringából elővarázsoltak egy gyorszárat. Köszi Bobek!!!

A rajtnál elmaradt a Maratonokon megszokott tülekedés, lehetett látni, ki az a 8-10 ember, akinek helye van elől, és a többiek nem próbáltak furakodni - persze ebben szerepe lehetett a rajt utáni lejtő végén található lejtőknek, amire nem érdemes igazán nagy tömegben és tempóval érkezni. A sípszóra így nem is volt nagy nyomulás, az eleje már a lejtő aljára eltűnt, én a "második sort" követtem, bár szép lassan azért kiderült, hogy a plusz 20kg szalonnát nem lesz egyszerű ebben a tempóban végigcipelni,így hamar beálltam saját tempóra. Ekkora már látszott, hogy a 12-13. hely környékén légüres térben fogok tekerni, előttem-mögöttem sem voltak sokan. Pontosabban ez csak az elején volt így, mert 20 perc után utolért a 
bringabandás Szécsi Tomi, a későbbi győztes, és ezzel egyidőben én is elkezdtem osztani a köröket a mezőny végének. Tomival még egyszer találkoztam 45 perc környékén,láthatóan nem vesztett a lendületből, szerencsére nekem is sikerült tartani pár másodperc eltéréssel az azonos köröket. Menetközben nem éreztem magam fáradtnak, tudtam, hogy súlycsoportban az élen vagyok, (kár, hogy nem így pontozzák) és nagyon motivált az egyenletes teljesítményre a szervezők szurkolása is. A Mazsolákkal már pár éve tart a jó viszony, több gurulásukon is részt vettem, így szinte házi versenyzőként üdvözöltek és segítettek minden körben szurkolással, síppal, biztatással. Bár messze nem voltam a gyorsak között, legalább annyi, ha nem több, 
névre szóló kiabálást kaptam, külön kiemelve a szervező Mazsola lányokat, így tartva bennem a lelket. Köszönöm így utólag is!

Az egy óra elteltével még kimehettem egy utolsó körre, így végül csak kettőt kaptam az elsőktől, de a hosszabb edzéseknek köszönhetően ez a kör már nem okozott extra fájdalmat. A célben gratulációk, zsíroskenyér vöröshagymával, víz, édes süti, sajtossüti várt, és persze az előre kikészített kupa. Na nem a helyezetteknek járó, hanem az otthonról hozott literes korsó, és a bele passzoló literes sörösdoboz, jégakkuk között hűtve. Tavaly az Oktoberfest után kaptam kolllégámtól, és úgy néz ki, ez volt az első alkalom azóta, amikor a néhány hellyel mögöttem érkező öcsémmel közösen el is tudtuk fogyasztani.A kategóriákban hat helyezettet díjaztak, az ifjúságiban mind a 8 célba érő versenyzőt, akiknek külön szeretnék gratulálni, az internetes fórumok alapján több jól felkészült felnőtt hobbista sem vállalta be a macskakövet, ők viszont igen.

És végül mi volt a 183? Ez egy meglepő adat a végére. A csapattárs felajánlotta a pulzusmérőjét, amit én egy ideje már nem használok (lemerült az elem...), mivel úgysem versenyzek, csak alapozgatok, és túrázok szervezett eseményeken. A Citycross azonban valahogy nem így alakult, valószínűleg azért sem, mert egyrészt az eleje nagyon elment, de mögöttem nem volt senki, így próbáltam tartani a helyet, másrészt a már említett szurkolás a Mazsolák részéről nem tette lehetővé, hogy a pálya titkos pontjain pihengessek, mentem, ahogy jól esett. Az átlagpulzusom lett 183, 191 maximális értékkel. Ez meglepett, hiszen menetközben nem éreztem erősnek a tempót, de eszerint már nem is volt olyan sok tartalék, egy kétórás versenyen valószínűleg szembe kerültem volna a bringások rémével, a kalapácsos emberrel. Tanulságos ez annyiban, hogy több eseményen is szenvedtem már azért, mert az első 1-2 órában 180+-os pulzussal igyekeztem, és 5-6 óra után az út mellett pihengettem, míg vissza nem tudtam szállni. A 4 napos Transz Hungárián ez elég nagy rizikót jelent, így jövő héten cserélem az elemet a pulzusmérőben, és próbálom nem csak az észt osztani a témában, hanem újra használni is a rendelkezésre álló technikát és tudást...