Elsőre Danny MaCaskill jutott eszembe, a srác, akinek a videóit az egész világ ismeri, és valószínűleg sokan utánozzák. De milyen lehet az, amikor ezt valaki vakon csinálja? Látóként elképzelni is nehéz, nekem gondot okoz már sötétedés után is bringázni (rendelés alatt az ezer lumenes ledlámpa...), míg ez a srác, Matt Gilman ugrál fel le a lépcsőkön és terepakadályokon... A videó nem annyira pörgős, mint a Red Bullos srácé, de legalább annyira érdekes, és 10 perc pihenés belefér hétvégén, akár nyújtás közben is. Jó szórakozást!

Messze még az első hóesés, de jobb, ha nem ér minket váratlanul. Az autókon már évtizedek óta rutin az első havas napon órákig sorban állni a gumisnál, pár éve a robogósoknak is rendelkezésére áll a téligumi, tavaly nekem nagyon hiányzott, nem volt jó érzés úszás után a sötétben csúszkálni egy 120kg-os robogóval a hetes busz előtt. Bringával leginkább csak a montit vetettem be, de az idei évre a CX-szel tervezek menni, amihez ugyan van bütykösebb gumim, bár azok hátránya, hogy nem aszfaltra lettek tervezve, így 1-2 hónap alatt lehet kukázni őket.

Az autós téligumik terén igen erős Continental megtalálta a piaci rést, és legyártotta a tökéletes téligumit, a TopContact Winter II-es modellt, ami nem csak oldalt, hanem a futófelület teljes felületén jól tapad a hóban, latyakban. Kétféle méretben kapható, a montis 26x1.9-es 740gr súlyú, a javasolt guminyomás 48-58 psi, míg a városi és remélhetőleg CX bringára is passzoló méret a 700C 32 pedig 58-85 psi között működik, és súlya 600 gramm. Az ára a kedvenc bringás webshopomban 45 euro, ehhez általában jön még szállítási és kártyahasználati díj is, tehát durván 100 eurós befektetés a két téligumi. Nem olcsó, sokan ennyiből bringát vesznek, így nem tudom megígérni, hogy teszt is lesz róla, de ha rám mosolyog a szerencse, akkor lehet, hogy rendelek egy párat és készítek egy nem-tudományos, de annál szubjektívebb összehasonlítást a sima városi CX gumi, a sportos Race King terepgumi, Specialized CX sárgumi és ToPContact téligumi között a hóban.

A kerékpárosok általában fiatalnak érzik/képzelik magukat, mint ahogy én is, pedig tizenéves már igen régen voltam, emlékszem még a parlamentben farmerben lazuló, liberális fideszre is a gimnázium idejéből. Bár úgy gondolom, még mindig beszélem a fiatalok nyelvét, könnyen lehet, hogy már a felét sem értem annak, amit valójában mondanak. A dánok hollandok egy igen érdekes projektet indítottak a fiatalok gondolkodásának bemutatása, megértése érdekében, kicsit talán túl elvont is a mai világban, de tényleg lehet, hogy csak én vagyok vén fafejű.

Epic Fail (NL) from DVV / LES AP on Vimeo.

Coca-Cola, mint sportáplálkozás? Az a cukros-koffeines, ásványianyagoktól mentesített szénsavas víz? Nos elsőre nem hangzik túl tudományosan, de nézzük mi van a marketingmaszlag alatt.

A Coca-Cola hosszú történelme alatt viszonylag keveset változott, legfontosabb talán az 1905-ös évi, amikor kivonták a kokaint az összetevők közül. Azóta gyakorlatilag nem más, mint enyhe koffein, magas cukortartalmú szénsavas ital. Miért is lenne jobb, mint egy izotóniás keverék, ahol a cukrok, sók megfelelő arányban állnak rendelkezésünkre? Először is, a Cola cukortartalma egy kicsit magas, úgy 11% körüli, míg az optimális érték 6-8% között lenne. Ez önmagában lassítaná a felszívódást, de nem szabad elfelejteni, hogy a barna lötyiből versenyen csak pár decit fogyasztanak, míg más folyadékokból sok litert, így valószínűleg az a kicsi hígitás, ami szükséges, hamar megtörténik. 

A cukor tartalom ugyanakkor jó, hiszen azonnal üzemanyag. Szemben a szénsavval, amire semmi szüksége a szervezetnek sport közben. Kutatások szerint azonban a szénsavas ital nem okoz semmiféle változást a vér savasságában, mindössze a szénsavas gáz felgyülemlése lehet problémás, ha egy emberes böfivel nem sikerül a bejövő oldalon eltávolítani. A tápcsatorna másik végéig ugyanis a legtöbb embernél nehezen jut el, kerékpározás közben a perisztaltika minimális, a gáz meg magától nem indul el lefelé.

A cukortartalom tehát jó, a szénsav nem feltétlenül befolyásol, így a pozitív hatást kénytelenek vagyunk a koffeinnek betudni. Nagy valószínűséggel ez az egyik fő oka annak, hogy ilyen népszerű az imperialisták egyik legvágyottabb terméke. A koffein teljesítményfokozó hatása közismert, ám az kevésbé, hogy a kávé összetett vegyületei miatt pl. nem elég hatékony sport közben, szemben a koffeintablettával vagy a kólával. Az utóbbiak esetében valószínűleg a gátló mechanizmust aktiváló összetevők hiányoznak, így nincs más dolgunk, mint inni, és tekerni a sor elején. 

Persze ez nem ilyen egyszerű. Ugyan egyes vizsgálatok szerint átlag 25 percról 40 percre növekedett egy adott teljesítmény szinten történő maximális haladás hossza koffein fogyasztása után, ez azért még mindig nem fogja helyettesíteni az edzést. A koffein vízhajtó hatását még sokan szokták emlegetni, én is utaltam már rá korábban, de ez inkább akkor okoz gondot, ha kólát nagyobb mennyiségben, más italok nélkül, dehidratált de nem aktív állapotban fogyaszt az ember, magyarul edzés után, vízpótlásként. Olyankor kimondottan az izotóniás italok, kisebb mennyiségben gyümölcslevek vagy tej javasolt, a Cola nem annyira. 

Edzés, tekerés és verseny közben azonban nyugodtan lehet pár deci kólát fogyasztani, ha repülni nem is fogunk tőle, ártani szinte biztosan nem fog. Kellemes íze segíthet átlendíteni egy olyan szakaszon, amikor a víztől már undorunk van, sőt, magas szénhidrát tartalma miatt még meg is kívánjuk a vizet utána. Ami még érdekes, hogy az energiaitalok, amik pl. a Red Bull hazájában, Ausztriában szinte minden nagy versenyen elérhetőek, túlzott stimuláló hatásuk, azaz magas taurin és koffein tartlamuk miatt a fáradt kerékpáros teljesítményét inkább csökkentik, mint javítják. Ezt mondjuk személyes példával is alátámaszthatom, a Dreilander Giró utolsó frissítőjénél lehúztam egy Red Bull-t, aztán az utolsó kis hegyre életem leglassabb haladását mutattam be - persze nem csak emiatt. 

És végül egy Coca-Cola reklám Keanu Reeves korai éveiből.

Múlt hét pénteken egy kerékpáros okítás keretében eljutottam a Millenárisra, ahol életemben először fix hajtású, azaz fixi kerékpárral közlekedtem. Rendszeres olvasóim előtt nem titok, hogy az egyszerű kerékpárok esztétikailag mindig is vonzottak, de saját magamnak inkább csak váltós bringákat veszek, ha lehet legalább 20 sebességgel. Könnyen változhat ez. 

A pálya egyébként szakadt, törött lelátóval és betonnal, az egész helyben van valami Csernobilra emlékeztető lepukkantság - sajnos ez jutott nekünk, bár a javulás reményét jól jelzi, hogy a közeli bécsi fapálya is kihasználatlansággal küzd, pedig ott kicsit más a bringás élet és a pénztárca vastagsága. Visszatérve a Millire, és az ezeréves sólymokra, amiket kipróbálásra kaptunk, az egész élményt még mindig emésztem. Furcsa ez, hiszen mindenféle karbon bringákhoz szokva, legkevésbé sem vártam, hogy az év egyik legnagyobb bringázása egy alig pár kilométernyi tekerés lesz egy 412 méteres betonteknőben, egy vasvázas bringával. Még kevésbé gondoltam volna, hogy az országúton normálisnak ható áttétel a pályán sok lesz számomra: egyszerűen nem is tudtam felpörögni annyira, hogy sebességélményem legyen. Ellenben felkapaszkodni a falra, és onnan legurulni - az érzés nehezen megfizethető. Van valami szürreális abban, ahogy a gumi tapad a meredek betonfalon, és nem esik le az ember, és azt hiszem ez még elkísér egy darabig. Az idei évben már valószínűleg nem, de alapos felkészülés, és egy megfelelő pályagép beszerzése után, már látom, mi lesz a jövő évi cél. Egy fixi. Pályára. És persze egy utcára. Mondjuk egy ilyen: Bianchi Pista Sei Giorno, 2012-es modell, alu vázzal, karbon villával, és persze egy sebességgel és egy fékkel. 

Egyelőre még nem vagyok felkészülve a fixen hajtásra, de ami késik nem múlik. Végülis az első "komoly" országútim, egy acélvázas Peugeot Ventoux, egy  pincében várja az újjáélesztést, lehet, hogy az egysebességessé alakítás nyárra ideális lenne, míg télen szaladhatna sok sebességgel és sárvédővel alapozó bringaként. De igazából mégis egy ilyen Bianchi kéne, ha más nem dísznek a lakásba...